Megbukott az iskola?

életbe, visszadolgozta magát a túlpartról és megmaradt. Amikor járni kezdett,
teljesen át kellett alakítani az életemet. Bölcsõdés korától kezdve egészen
mostanáig folyamatos felügyeletre volt (és van) szüksége, s ez már akkor is
elég nehezen ment. Janikámnak ugyanis egyáltalán nem volt veszélyérzete:
állandóan mozgásban volt, és állandóan baleset érte. A gyermeksebészeten
már névrõl ismertek bennünket, volt olyan hét, hogy kétszer varrták össze
az állát, de az sem zavarta a szüntelen rohangálásában. Viszont igen korán
megtanult beszélni, jól szerkesztett mondatokban, összefüggõen, és kiváló
szókinccsel kommunikált. Ugyanakkor a kéz finom mozgásai nem mûködtek
nála megfelelõen, és az óvodai rajzai is ijesztõek voltak: rendszerint egy
sarokban kuporgó fekete semmivel piszkolta össze a rajzlapot. Írásképe ma
is rettenetesen ronda, csaknem olvashatatlan, ékezetek nélkül ír s a szóvégzõdéseket
rendszeresen elhagyja. Mivel a beszédkészsége nagyon fejlett volt,
egy kerületi »versenyistálló« elsõ osztályába írattam be, ahol a harmadik nap
már jelezték, hogy vegyem igénybe a nevelési tanácsadó szolgáltatásait s talán
vigyem el gyerekemet egy másik iskolába.
A tanácsadóban megvizsgálta egy pszichológus és megállapította, hogy
intelligenciahányadosa 136, ami az »igen magas« kategóriába tartozik, és
megnyugtatott, hogy a magatartási problémáit majd kinövi. Ezzel együtt
Janika – egészen ötödikes koráig – rendszeresen járt a pszichológushoz, lehet,
hogy hasznosak voltak számára ezek a találkozások, de ennek én semmi
jelét nem tapasztaltam. Veszélyérzete nem alakult ki, sokszor Isten tartotta
alá a kötényét, amikor – valamilyen megmagyarázhatatlan kényszerbõl –
kitépte kezét a kezembõl, és átrohant a robogó autók között. Egyszer nagyonnagyon
megvertem, de nem használt semmit, akkor aztán lemondtam a fegyelmezésnek
errõl a számomra is felettébb kínos módjáról. Az is aggasztó
volt, hogy mindig, mindenét elhagyta, hetente kellett új tolltartót vásárolnom
(teljes berendezéssel). Ezt a szokását máig is sikerült megõriznie, évente kétszer
kell új személyi igazolványt, TB-kártyát és adókártyát csináltatnia. A
kerületi versenyistállóból második osztály után kopott ki véglegesen (tanárai
ultimátumszerûen eltanácsolták), a harmadik-negyediket egy lényegesen
alacsonyabb szintû iskolában végezte el. Az alacsonyabb szint azt is jelentette,
hogy az iskolába szociálisan kedvezõtlen helyzetû családok gyermekei
jártak, akik bandákba szervezõdtek, érdekérvényesítõ csoportokat hoztak létre
– lehet, hogy fiam túlzott, de szerintem a szóban forgó oktatási intézmény a
maffiabeli szocializáció elõkészítõjeként funkcionált. Janikám a »kemény
maggal« hamar összeütközésbe került, késõbb is folyamatosan harcban álltak,
persze a kölyök húzta mindig a rövidebbet: volt olyan, hogy fejét a vécé-
140