Megbukott az iskola?

en, amikor apáink minket próbáltak „benyomni” valamelyik felsõoktatási
intézménybe. Egyik – gyermeke elhelyezésén fáradozó – szülõ
mondta dühöngve, hogy vannak olyan gimnáziumok, ahová csak (a
megfelelõ helyrõl érkezõ) telefonhívás útján lehet bepréselni a gyermeket
– õ is éppen ennek a megszervezésén fáradozott. Lehet, hogy ez csak
mítosz, mert az elit iskolákban határozottan állítják, hogy a bekerülõkrõl
kizárólag a felvételi vizsgák eredményei alapján döntenek. Ebben
azért lehet valami: az egyik, kifejezetten jó nevû nyolcosztályos gimnáziumban
több olyan külföldi származású gyermek is tanul, akiknek szülei
az „ázsiai” piacon árulnak – ez a professzionális státusz pedig igazán
nem tekinthetõ a szociális hierarchia csúcsának. Az elit iskolák semmi
esetre sem érdemtelenül preferáltak, az a szülõ, akinek gyermeke itt
sikeresen felvételizik, majd fel tudja venni a tempót is, némiképp megkönnyebbülhet:
az ifjú utód már tarsolyában hordja a marsallbotot.
Azon persze lehetne meditálni, hogy az elitek aránya miért ilyen csekély
(legfeljebb 15 százalék) a magyar iskolarendszerben – azért, mert
csak ennyi az „elit” gyerek, mondta egyik beszélgetõpartnerem –, de
kérdésünkre túl sok igaz és majdnem igaz válasz létezik, töprengésünk
tehát nem vezetne sehová.
„Tibike ma egy nyolcosztályos gimnáziumban harmadikos, és mindeddig jól
vette az akadályokat. A fiam egy okos, bõ humorú, nagypofájú, de laza,
nyugodt gyerek, és tizenegy évesen került – sikeres felvételi beszélgetés után
és némi segítséggel – az elitek között is elitnek számító fõvárosi intézménybe.
Harmincnyolcan járnak az osztályba, az osztályfõnökük egy huszonéves,
vékonyka, szemüveges kis teremtés, amikor elõször találkoztunk az jutott
eszembe, hogy az elsõ években biztos nem lesz baj, de ahogy a gyerekek nõnek,
egyre komolyabb nehézségekkel kell majd ennek a filigrán kis porcelánbabának
megküzdenie. Aztán elérkezett az elsõ szülõi értekezlet, s akkor be
kellett látnom, hogy tévedtem. Vagy negyven szülõ szorongott az osztályteremben
– a gyerekméretû padokba préselõdve –, csendes ismerkedés, beszélgetés,
és feszült várakozás közepette. Jóformán észre sem vettük, amikor az
osztályfõnök megérkezett, megállt a tanári asztal elõtt, végignézett rajtunk
és mi elcsendesedtünk. A tanárnõ megpróbált elmosolyodni, picit meghajtotta
a fejét – ez volt a köszönés –, aztán nézett bennünket. Egyre kisebbnek
éreztem magam, és mások is így lehettek, mert nemcsak hogy csendesek lettünk,
hanem még komolyak is. Éreztük, hogy nagy dolgoknak nézünk elébe.
Az osztályfõnök megvárta, amíg a csend akkora lett, hogy nagyobb már nem
is lehetett, s a feszültség már-már elviselhetetlenné fokozódott, és akkor hir-
96