Megbukott az iskola?

„Tavaly új osztállyal kezdtem, és mindjárt két lehetetlen elsõssel – nem mellékesen
persze szüleikkel – is meg kellett küzdenem. Az egyikük állandóan
sírt, szünetekben a sarokba húzódva bõgött, és persze semmit sem tanult. Teljes
depresszióba esett, nem tudta milyen nap van, nem tudta, mikor kell hazamenni,
és amikor kimentünk az udvarra kicsit futkározni, csak álldogált a
falhoz dõlve és anyukáját szólongatta. Összeszorult a szívem, de tényleg nem
tehettem semmit sem. Simogattam, pátyolgattam, állandóan az ölemben cipeltem,
csak éppen hogy meg nem szoptattam – semmi változás. A testnevelõ
tanárral igen jó viszonyban vagyok – ezt ne írd le, mert még pletykálni
kezdenek, bár úgyis tudja mindenki –, a szünetben állt a tornaterem ajtajában
és a szemét legeltette rajtam, aztán odajött és azt mondta a kisgyereknek,
hogy: cseréljünk helyet kiskomám! És láss csodát: a gyerek elhallgatott,
sõt kizökkent idült bambaságából és érdeklõdéssel vizsgálgatta Velõt (tanítványai
így hívják egymás között a testnevelõjüket – igazán nincs valami poroszos
drill a sulinkban). Az meg azt mondta neki, hogy vigyázz! – és kihúzta
magát, a kicsi meg utánozta. Így kezdõdött, majd eltelt néhány hét, és Velõ
(mit meg nem tesz a kedvemért) megengedte, hogy a gyerek délutánonként –
napközi helyett – ott sertepertéljen körülötte a tornateremben, mialatt mindenféle
edzésen kínozza a felsõsöket. Szép lassan az is kiderült, hogy a gyerek
mindent értett, ami az elmúlt másfél hónapban az órán elhangzott, csak
végtelen szomorúságában nem volt hajlandó úgy dolgozni, mint a többiek.
Feltehetõleg otthon is túl sokat beszélt új barátjáról, mert egyik nap komor
képpel megjelentek a szülõk, majd rövid köntörfalazás és hosszas dadogás után
megkérdezték, hogy biztos vagyok-e abban, hogy »az a tornatanár nem pedofil«.
Merthogy most olyan sokszor van szó a tévében az ilyen tanárokról(?),
és az õ kisfiuk vonzódása hozzá már-már természetellenes. Nekem általában
van humorom, de akkor elhagyott. Igen határozott tárgyszerûséggel biztosítottam
az aggódó szülõket Velõ egészséges szexualitásáról, aztán az igazgatóhoz
irányítottam õket. Végül biztosítékként elfogadták a szavamat, én meg
azóta is elkövetek mindent, hogy a gyereknek sikerüljön kihevernie szüleit.
A másik gyerek története viszont aligha sikersztori: a kissrác okos is, kedves
is volt, de sohasem azt csinálta, amit kellett volna, sosem arra figyelt, amire
kellett volna, óra alatt – még decemberben is – felállt a helyérõl és kibámult
az ablakon, ha megpróbáltam helyére küldeni, nem reagált – elõször arra
gyanakodtam, hogy hallássérült. A többiek állandóan csúfolták és kinevették,
sõt néha meg is verték. Csak úgy. Azt gondolták – s talán gondolják is –,
hogy a »rossz« gyereket meg szabad verniük. Nem ismeretlen ez a viselkedés:
egy régi, lélektanról szóló könyvben olvastam, hogy »a gyerekek hihetet-
143