Megbukott az iskola?

ni. Elég bonyolult, ugye? Matematikából a tízes számkör átlépése volt a teljesítményhatár,
az öt meg három még ment, a nyolc meg öt már megoldhatatlannak
bizonyult, a térképhasználatot viszont azonnal elsajátította, pontosan
átlátta, hogy »itt a papiroson az van kicsiben, ami odakinn nagyban«,
s hamar megértette azt is, hogy a térkép miként használható tájékozódásra.
Osztálytársai, ha el nem is fogadták, de megszokták, nem szigetelõdött el, és
ha kérdezünk tõle valamit, akkor nem nevetik ki, hanem súgják a választ.
Persze elõ kellett készítenem õket: úgy vezettem fel Lalikát, hogy lesz egy olyan
osztálytársuk, aki gyerekkori betegsége miatt csak lassan tud gondolkozni.
A szülõk közül viszont többen tiltakoztak, néhányan gyerekük testi épségét
féltették, mások meg attól tartottak, hogy egy »szellemileg visszamaradt«
gyerek jelenléte visszafogja majd az általános követelményszintet. Kétségtelen,
hogy a matematikát, nyelvtant, fizikát, kémiát tanító kollégáknak Lalika
rendszeres többletmunkát jelentett: külön feladatlapokat, külön ellenõrzõ
feladatsorokat kellett összeállítaniuk, de mindenki szívesen vállalta, mert
ez még mindig jobb volt, mint három iskola között ingázva összegyûjteni a
megélhetéshez szükséges óraszámot. Ezzel csendesítettem le a szülõket is: ha
nem fogadunk idõnként ilyen gyerekeket, az önkormányzat elõbb-utóbb
megszünteti az iskolát – mondtam. A szülõk pedig úgy döntöttek, hogy jó,
rendben, de osztályonként legfeljebb egyet.
A tapasztalatok egyébként nem rosszak, földrajzból, történelembõl esetenként
bõven megfelel az átlagszintnek. Isteni szerencse, hogy Lalika kifejezetten
jó gyerek – talán jobb is a kelleténél –, tehát nem sok vizet zavar, ha
valamiért nem érünk rá arra, hogy külön foglalkozzunk vele, csendesen olvasgatja
a tankönyvet, vagy rajzolgat. Ha a személyes véleményemet kérded:
nem hiszem, hogy az általános iskoláknak ez hosszú távon járható út
lenne. Elõször is azért, mert nem minden gyerekközösség ilyen nyitott, mint
az én osztályom, aztán meg azért, mert még szükséghelyzetben sem fogadja
el minden kollégám – megoldási alternatívaként – egy értelmileg sérült gyerek
felvételét. Ez akkor derült ki, amikor igazgatónk a tantestületi megbeszélésen
azt javasolta, hogy kezdeményezzük az iskola alapító okiratának
módosítását, mert így megemelt normatívát (fejkvótát) kapnánk a sérült
gyerek oktatásához. Ezt az elképzelést csak hosszas huzavona után fogadta
el a testület, mindenki attól félt, hogy majd »megszállnak bennünket a gyogyósok«.
Aztán a gyanakvóbb természetû szülõk már a tavaszi beiratkozáskor
kérdezgetik, hogy lesz-e majd az elsõ osztályban »olyan hibás kisgyerek«,
nehéz õket megnyugtatni, iszonyatos zavar van a fejekben, mintha az értelmi
sérülés fertõzne. Sokan egyszerûen nem akarnak szembesülni azzal a
ténnyel, hogy sajnos vannak sérült gyerekek, s nem az a megoldás, hogy egy
158