Megbukott az iskola?

kásos szüneti kergetõzés alatt – az ablakon, majd megpróbálta egy hét múlva
is, csak akkoriban hûvösre fordult az idõ, s az ablak zárva volt. A gyereket
az érsebészeten varrták össze, az anyuka minden felelõsséget ránk hárított,
komoly erõfeszítésembe került, hogy ne legyen per a dologból. Az apa
tudta, hogy mi a helyzet Lacikával – kérte is a segítségemet –, de azt mondtam,
hogy nem tudjuk vállalni tovább, és az új tanévet már egy másik iskolában
kezdte. Így visszagondolva, talán meg lehetett volna próbálni, hogy
nálunk maradjon, de ötödikben új osztályfõnöke lett volna, minden órán más
tanár oktatta volna, s a gyerek betegesen félt minden változástól, nagyon
hosszú idõbe telt, míg elfogadott valakit. Addig viszont tudatosan és szisztematikusan
azon fáradozott, hogy kitapogassa új ellenfele gyengéit, felmérje
tûrõképességének határait. Ez nagyon komoly terhet jelentett a kollégáknak,
de közvetve az egész tantestületnek is. Látom rajtad, hogy nem szimpatikus
amit mondok, de én tényleg így gondolom, amit tõlem hallasz, az nem elõítélet,
hanem ítélet, és kõkemény tapasztalatok alapján született. Ne hidd, hogy
örülök, amikor errõl beszélek, iszonyatosan sajnálom ezeknek a gyerekeknek
a szüleit, de nem tudok segíteni, mert én sem kapok segítséget senkitõl.
Csak a feladatot testálták rám, oldjam meg, ahogy tudom, és kész. Nézd, ha
ez az iskola egy nagy és gondozott kertben állna, ahol az alsó tagozatos gyerekek
a – legalább húsz perces – szünetekben kirohangálhatnák magukat,
télen meg hóembert építhetnének, ahol lenne egy olyan tornaterem, amit nem
csak órákon, hanem a szünetekben is használhatnának a gyerekek, ha lenne
legalább három fõállású folyosóügyeletesem, akiknek egyetlen gondjuk az
lenne, hogy a húszperces szünetekre értelmes és pihentetõ programokat kínáljanak
a gyerekeknek, ha tanáraimnak legalább harmada rendelkezne
valamilyen gyógypedagógiai képesítéssel, ha lenne két igazi, értelmes pszichológusom,
aki mindig adna valamilyen segítséget a kollégának, amikor az úgy
érzi, hogy nem tud továbblépni az ilyen gyerekekkel történõ kapcsolatépítésben
– nos akkor erkölcstelennek tartanám magam, ha kitérnék a magatartási
zavarral küzdõ gyermekek fogadása elõl. De tudod mit, ennek már a fele
is jó lenne, és megelégednék azzal, ha a másik felét csak megígérik.
Érthetõ a törvény szándéka is: én is azt vallom, hogy nincs más kiút, ezeknek
a gyerekeknek az általános iskolákban a helyük. Csak miért mindig a
pedagógusoknak kell konfrontálódniuk a szülõkkel, miért õket kell olyan
helyzetbe hozni, hogy mozgó siratófallá váljanak, mert hol Döncike szülei kérik
a megértést, hol az osztálytársak szülei tombolnak azért, mert a tanító néni
túlságosan is megértõen viselkedik Döncikével – és felmenõivel – szemben.
Azt hiszed, ez a megoldhatatlan konfliktus nem borítja ki a tanítóimat?
Mindegyikük nõ, többségük anya is. Most kivel kellene együttérezniük? Eb-
147