Megbukott az iskola?

cializációs közeg) nem befolyásolta alapvetõen személyiségfejlõdését.
Pedig azzal csaknem mindenki egyetért, hogy az általános iskolának
meghatározó szerepet kell(ene) kapnia a 6–14 éves gyermekek szocializációjában,
ugyanakkor komoly viták folynak arról, hogy napjaink
Magyarországán a fent nevezett oktatási intézmény mennyire képes e
feladat megoldására. Az mindenesetre tény, hogy a tanárok meglehetõsen
alulértékelik saját lehetõségeiket: az általam megkérdezett 108 –
felsõ tagozaton dolgozó – pedagógus mindegyike teljes mértékben elfogadta
azt az állítást, mely szerint „az iskola egyre kevésbé játszik szerepet
a tanulók magatartásának alakításában.” A konszenzus nem véletlen.
Az „ezt tanuljátok az iskolában?” kérdésnek ma már egyszerûen nincs
jelentése.
„Az iskolai nevelés eredményességének hanyatlása szerintem történelmi és
pszichológiai okokkal, manapság pedig már strukturális tényezõkkel is összefüggésben
áll. Nekem mindhárommal kapcsolatban vannak személyes tapasztalataim.
Biológia szakos vagyok, csak hobbiból foglalkozom az utóbbi 50–
60 év hazai történelmével, és határozott élményt jelent számomra, amikor
élettörténetem apró mozaikjait olykor sikerül beleillesztenem a nagy egészbe.
Ami a kezdeteket illeti, az általános iskolából kifejezetten rossz emlékeim
maradtak. Engem népmesei figurák tanítottak: az osztályfõnöknõm olyan volt,
mint a vasorrú bába, napközis tanárnõm pedig olyan, mint a gonosz mostoha.
Igazi tanárokkal, akiknek a személyiségébõl minden tanítvány magával
visz egy darabot, csak a középiskolában találkoztam.
Életem elsõ felében erdész voltam (közben levelezõ tagozaton elvégeztem
a biológiát), és amikor aztán – úgy tizenöt éve – megkezdõdött a hazai erdõk
lemészárlása, átképeztem magam pedagógusnak. A pályakorrekcióban nem
kis szerepe volt középiskolás tanáraimnak, akik ugyan messzemenõen autokratikus
beállítódásúak voltak – olykor talán igazságtalanok is –, de szakmailag
igen magas szinten álltak és szavahihetõségükhöz kétség nem férhetett.
Akkoriban, a hetvenes évek derekán, az iskolai nevelés végletesen egyvágányú
volt: aki nem lépett egyszerre, meg sem szagolhatta a rétest. Esetünkben
ez akár szó szerint is értendõ: kétszázhúsz leendõ erdész lakott egy kollégiumban,
s reggelenként négyes sorokban – osztályonként, zárt alakzatban,
lépést tartva – »vonultunk« át az úttesten az iskolába. Az osztálytitkár – mert
már akkor is volt diákönkormányzat meg demokrácia – vezényelte a lépést.
Elképzelhetetlen volt, hogy valaki kilógjon a sorból, vagy csak úgy egyszerûen
ballagjon. Én Pestrõl kerültem a technikumba és ugyancsak meglepõdtem
ezen. Akkor találkoztam elõször a fõváros és a falu mentalitásbeli kü-
33