Megbukott az iskola?

és felelõsségteljes életet élhessenek”. Kétségtelen, hogy a pedagógusoknak
joguk van ahhoz, hogy „a problémát kézbe vegyék”, a lehetõségek azonban
eléggé korlátozottak. Szûcs Marianna például az ilyen „problémás”
gyermekek szüleivel készített interjúk alapján arra a következtetésre
jutott, hogy „bármely érzékszervi, sõt enyhe fokban értelmileg sérült gyermeket
is szívesebben integrálnak az iskolák, mint a nehezen kezelhetõ, szélsõséges
magatartású címkét viselõ gyermeket. Az utóbbiak befogadásával
szemben olyan erõs az oktatási intézmények ellenállása, hogy még a diagnosztizált
gyermekek után járó megemelt összegû állami normatívához való
jutás sem jelent motiváló tényezõt számukra.” (Új Pedagógiai Szemle 2003/
11) Ennek egyik oka, hogy a pedagógusok nincsenek felkészülve az ilyen
gyermekek fogadására, és semmilyen szakismerettel nem rendelkeznek,
amely megkönnyítené az iskolán belüli együttélést a hiperaktív, figyelemzavaros,
a normákat elfogadni nem tudó gyermekekkel.
„Ugyebár a törvény kimondja, hogy a magatartási rendellenességekkel, beilleszkedési
zavarokkal küzdõ, vagy figyelemzavaros, hiperaktív gyerekeknek
joguk van az integrált nevelésre, csak éppen ennek a feltételeit nem teremti
meg. Pontosan tudom, hogy ezeket a gyerekeket nem lehet elkülönítve, speciális
iskolákban vagy osztályokban tanítani, mert nincs az a pedagógus, aki
felelõsséget tudna vállalni egy olyan osztály értelmi, érzelmi gyarapodásáért,
vagy akár csak testi épségéért is, amely kizárólag ilyen tanulókból állna – még
akkor sem, ha az osztálylétszámot egy fõben maximálnák. Tehát az egyetlen
járható út az integráció, aminek viszont az lesz a következménye, hogy az
általános iskolákban tovább csökken az oktatás színvonala, s tanulmányaikban
mindenképpen lassabban fognak haladni a gyerekek. A szülõk majd
lámpással keresik azokat az iskolákat, amelyek meg tudják oldani, hogy ne
fogadjanak ilyen elsõsöket; nekünk meg kétfrontos harcot kell majd vívnunk,
egyrészt a viselkedészavaros gyermekek, másrészt az osztálytársak szüleivel.
A szülõi értekezleteken néha majd karhatalommal kell rendet tenni, mert az
osztálytársak felmenõi nem értik, hogy Döncike miért harapja meg a gyereküket,
miért vizeli le õket a vécében, miért firkálja össze a könyvüket, miért
nem lehet tõle tanulni a napköziben, és nem segít majd az sem, ha a tanárnõ
megmutatja a karját, hogy nézzék, Döncike engem is megharapott.
Az utóbbi négy évben hat ilyen gyermekkel kísérleteztünk – érdekes módon
közülük öten jó státuszú értelmiségi családból jöttek, három orvos házaspár,
kettõ pedig tanárkollégák gyermeke volt. A hatodik édesapja építési
vállalkozóként (kõmûves) tevékenykedett, még vele volt a legkevesebb baj,
csak negyedikes korában a tavaszi szünet után néhányszor kiugrott – a szo-
146