Megbukott az iskola?

mindig hoztam legalább két hónapra valót. Én Szolnokon érettségiztem 1949-
ben, apám a vegyimûveket építette, anyám a postán dolgozott. Városi gyerek
voltam, az elsõ évben azt hittem, hogy nem fogom túlélni a telet. A boltban
semmit sem lehetett kapni, úgy tudtam magamat fenntartani, hogy az
iskolához tartozó kertet meg az illetményföldemet odaadtam mûvelésre egy
családnak, s cserébe minden héten kaptam két házi sütésû kenyeret, évente
kétszer 15 kiló zsírt és ugyanennyi szalonnát.
Nem volt semmilyen képesítésem a gimnáziumi érettségin kívül, annyit
tudtam a módszertanról, amennyit az óralátogatásokon sikerült ellesnem a
kollégáktól. Tanítói munkámat úgy kezdtem, hogy rendszeresen beültem
kollégáim óráira, és a két tanárnõ elszánt igyekezettel buzgólkodott azon, hogy
tanítót csináljon belõlem. Az 1952/53-as tanévben a hetedik-nyolcadik osztályt
tanítottam, ezenkívül krétáért, ajtókilincsért, villanykörtéért, lakatért,
székekért rohangáltam, a nyári szünetben pedig szaktanítói képzéseken igyekeztem
megismerni az írás-olvasás tanításának titkait. A következõ évet már
elsõ-harmadik osztályban kezdtem (11 elsõssel és 13 harmadikossal), a legjobban
attól féltem, hogy nem tudom megtanítani az elsõsöket írni és olvasni,
de érdekes módon sikerült. Nem az én érdemem: egyik kolléganõ ajánlotta,
hogy szervezzek tanulópárokat. Minden elsõs mellé találtam is egy jó
képességû harmadikos tanulót, s õk aztán gondoskodtak arról, hogy a kicsik
év végére szépen, szótagolva és értelmesen olvassanak. Engem az idegennek
kijáró gyanakvással fogadott a falu, az elõdöm – azért hagyta ott az iskolát,
mert rendõrnek állt és a Dunántúlra költözött – egyfolytában arról beszélt a
helybelieknek, hogy a faluban az iskola elõretolt helyõrség, a tanárok pedig
katonák, akik a kommunizmus harcosait nevelik. Nem volt okos dolog ilyeneket
mondani a padlássöprések, házkutatások idõszakában. Tanítóskodásom
négy éve alatt két gazdát is lecsuktak feketevágásért – így hívták azt,
amikor valaki engedély nélkül vágta le a saját disznaját. Az elsõ áttörést a
felszabadulásunk évfordulójára rendezett ünnepség jelentette – olyan lelkesen
csináltam, mintha életem függött volna tõle –, minden gyereket színpadra
állítottam, volt szavalókórus, énekkar, a nyolcadikosok pedig gúlagyakorlatot
mutattak be. Nem csak a tanácselnök, meg a tanács vezetõsége gratulált,
hanem a szülõk is, a nagymamák a vállamat simogatták és olyanokat
mondtak, hogy »magát az Isten küldte hozzánk« – a járási pártbizottság
képviselõje az ünnepséget követõ poharazgatáson meg is jegyezte, hogy törekedjek
a klerikális mákony hatásának felszámolására, legalább az új generáció
gondolkozzék szocialista ember módjára.
A következõ tanévben már szinte magától mentek a dolgok, a gyerekek
megszerettek, s a falu is megszokott. Fegyelmezési gondjaim tulajdonképpen
121