Megbukott az iskola?

indokot el is felejthetjük, ugyanis ennek megváltoztatását törvénnyel nem lehet
elérni. Tehát marad az elsõ két tényezõ: az általános iskolát be nem fejezõk
– relatíve – magas, 4–6 százalékos aránya, és a szövegértõ olvasás hiánya.
Logikus, ha elemzésünket ez utóbbival kezdjük, mert ez mindent megmagyaráz.
Túlterheltek az általános iskolások? Persze hogy azok, mert ha délután
hozzákezdenek a két oldalas történelemlecke átolvasásához, bealkonyul, mire
a végére érnek, erõfeszítésük egyetlen eredménye pedig az lesz, hogy elfáradnak,
és ilyen olvasás mellett valószínûtlen, hogy valamit is megjegyeztek volna
a szövegbõl. Márpedig a felsõ tagozatban a következõ napra minimum
három, de inkább négy tantárgyból kell felkészülni, ami ezzel a munkatempóval
megoldhatatlan. Tehát ülnek szerencsétlenek a könyv felett, és minden
ott töltött perccel egyre jobban utálják az iskolát. Aki hajlamos lelki életet
élni (és a prepubertásban ezt csaknem mindenki megteszi), annak önértékelési
zavarai lesznek – miért vagyok én ilyen buta? –, aztán megkísérli az iskolai
kudarcokat az élet más szférájában elérhetõ sikerekkel kompenzálni,
ez pedig egyáltalán nem veszélytelen. Nem csak az iskolát fogja meggyûlölni,
hanem tudat alatt ellenszenvet érez mindenkivel szemben, aki megfelel
az iskolai követelményeknek, utálni fogja azokat a jól tanuló »könyvbuzikat«
meg azokat a »nyálas köcsögöket«, akik megnyerik a tanulmányi versenyeket,
akik jutalomkönyvet meg oklevelet kapnak az év végén. Ezekben az
években még csak ellenérzésekrõl van szó, de már ez sem szerencsés.
A rossz elrugaszkodást követõen (jobb esetben) végigkínlódja a gyerek az
elsõ nyolc évet, és mivel nyilvánvalóan nem indulhat el az érettségi felé, valamilyen
szakképzõ iskolába kerül. Néhány elit szakmától eltekintve ezekben
az iskolákban mindenki ilyen cipõben jár. Kialakul tehát egy csoport: a
hasonló nehézségekkel küzdõk, hasonló perspektívákkal (azaz inkább perspektívátlansággal)
rendelkezõk, hasonló társadalmi mezõbõl érkezõk közössége.
Az ellenszenv itt már nem valamilyen kusza, amorf érzelmi töltés, hanem
verbalizálódik, esetleg csoportnormává válik. Most már persze nem csak
a »köcsög pedálok«, hanem úgy általában a világ az utálat tárgya. Amikor
szétrúgott buszmegállókat, a földbõl kiszakított szeméttárolókat, összetört
ablakú telefonfülkéket, festékkel telerondított falakat látsz, ezen utálat jeleivel
találkozol. Persze a döntõ többség inkább a passzivitásba menekül, de az
agresszivitás felé hajlók úgy érzik, hogy joguk van tönkretenni mindazt, ami
õket tönkretette. Gondolom, az iskolaügy felelõsei érzik a probléma súlyát,
ezért is keresik – kissé kapkodva – a megoldási lehetõségeket. Szerintem a
tananyag és az elvárások csökkentése – a tanulók túlterhelésére hivatkozva
– nem a legszerencsésebb megoldás. A könnyû és jó hatásfokkal dolgozó iskolát
még nem találták fel. Én gyermekpszichiáter és pszichológus vagyok,
111