Megbukott az iskola?

gyobb realitásérzékrõl tettek tanúbizonyságot: mint az említett tanulmány
megállapítja „a pedagógusok kisebbnek tartják az iskola hatását, mint
a tudományos közvélemény.” A barátok, a család, a tömegkommunikációs
eszközök, az iskola és az ifjúsági szervezetek hatását rangsorolva
ugyanis a tanárok a kortárs csoportokat tették az elsõ helyre, majd a
család következett, azután a tömegkommunikációs eszközök, és negyedik
helyre került az iskola. A pedagógusok értékelése szerint az iskolánál
csupán az ifjúsági szervezetek (KISZ) voltak csekélyebb hatással a
fiatalságra. A tanulmány megjelenése óta eltelt közel negyedszázadban
ez a kép csak kismértékben módosult: az általam megkérdezett 108, felsõ
tagozaton oktató tanár többsége – 54 százaléka – szerint a fiatalok viselkedését
és gondolkodásmódját legerõsebben a tömegkommunikáció
befolyásolja, második-harmadik helyen pedig (holtversenyben) a család
és a barátok állnak. Az iskola helyezése lényegében nem változott:
huszonöt évvel korábban öt „induló” közül negyedik lett, 2002 õszén
pedig négy közül utolsó.
A tanárok által felállított rangsor kapcsán Ferge Zsuzsa a következõkre
hívja fel a figyelmet: „a pedagógusokban erõsen él a tehetetlenség
érzése. Úgy érzik, hogy az iskola és a pedagógus hatása eltörpülnek a külsõ
világ más hatótényezõi mellett… Ezzel kapcsolatban felmerül az a kérdés,
hogy a pedagógusoknak ez a benyomása (ami, mint említettük eltér a neveléstudomány
vagy a szociológia stb. véleményétõl) mennyire igaz… Bármi
legyen is azonban a fenti pedagógusvélemény valóságtartalma, egy kétségtelen:
a tehetetlenségérzés vagy a korlátozott hatáslehetõségek tudata mindenképen
lefegyverzõ. Ha a pedagógus úgy gondolja, hogy neki (illetve az iskolának)
kevés a hatáslehetõsége, ez szükségképpen vissza kell, hogy hasson
további törekvéseire is: ha el akarja kerülni az állandó kudarcérzést, akkor
belsõleg le kell mondania a különösen nagyra törõ emberformáló tervekrõl...”.
Úgy tûnik, az ilyen tervek (még ha vannak is) napjainkban épp oly
kevéssé megvalósíthatóak, mint a hetvenes években voltak. És a pedagógusok
közérzete sem változott pozitív irányban: „Én egy szerzetesrendi
gimnáziumban érettségiztem 1979-ben. 1988 óta tanítok egy dunántúli
város általános iskolájában, és óraadó vagyok az egyik középiskolában
is. A jezsuiták úgy fogalmazták meg nevelési ars poeticájukat, hogy »bemegyek
veled a te ajtódon, hogy aztán együtt jöjjünk ki az én ajtómon« – szerintem
ez az elgondolás ma sem veszített semmit az életszerûségébõl. És mégis:
számtalan jól képzett, elhivatott kollégát láttam, aki bement a gyerekek ajtaján,
és aztán nem jutottak sehová. A kolléga megkérgesedett technokrata lett
– sajnos most már én is felfedezek magamban ilyen vonásokat –, a gyereke-
40