Megbukott az iskola?

nökünk bólintott és az ablakon át elnézett a semmibe, osztálytársaim pedig
váratlanul tapsolni kezdtek – elõször csak félénken, késõbb már vadul –, én
meg csak álltam boldog révületben, aztán hosszúra nõtt tizennégy éves kamaszként
az ünneplés hangos viharában elsírtam magam. És nem nevetett
rajtam senki, a lányok kiszaladtak a táblához, papírzsepit adtak és összepusziltak,
a haverok meg kezet nyújtottak és átölelték a vállamat. Ennél szebb
nyári útravalót nem is kaphattam volna. Akkor éreztem meg elõször, hogy
képes vagyok a bravúrra, és akkor sírtam utoljára gyerekként, de lehet, hogy
azok voltak az elsõ férfikönnyeim – azóta sem tudom eldönteni. De azt
nagyon sajnálnám, ha a mai ifjúságot – mindenféle lélektani fantazmagóriákra
alapozva – megfosztanánk az ilyen élményektõl.” (K. Gy., 42 éves
mesteredzõ)
Az iskolai értékelés részint a tanuló motiválására – s így a tanulási folyamat
megkönnyítésére –, részint pedig az addigi munka eredményességének
minõsítésére szolgál. Az általános iskolában a tananyag úgy épül
fel, hogy elsajátításához az elõzõ években tanítottak adják az alapot. Az
e területen mutatkozó hiányosságok nagyban gátolják – szélsõséges
esetekben meg is akadályozzák – a magasabb szinten nyújtott ismeretek
befogadását. Mindezt figyelembe véve a minõsítés szükségessége
nem vonható kétségbe, a kérdés „csak” az, hogy a lehetséges alternatívák
közül melyik választandó, ha a kezdetben bizonytalan, botladozó,
lassan fejlõdõ, gyengén teljesítõ diákokat nem akarjuk véglegesen másod-
vagy éppen harmadosztályú tanulónak, esetleg másod- vagy harmadosztályú
gyereknek címkézni. Viszont úgy tûnik, hogy nincs olyan
értékelési módszer, amely egy elhivatott pedagógus kezében ne lenne
célravezetõ, ám egy „igyekvõ tisztviselõként dolgozó” kolléga alkalmazásában
ne járhatna akár káros következményekkel is.
A tanulói közösséggel és az érintettekkel megbeszélt, egyeztetett osztályzatok
tulajdonképpen épp annyira elfogadhatóak, mint a szöveges
értékelések, amelyekben a szavak mögött elveszhet a lényeg, és ahol a
jelentések sokszínû és sokrétû világában könnyen eltévedhet a szülõ is,
a gyermek is. És az osztályzatot helyettesítõ „szöveges” értékelés esetenként
sommásabb, sõt sértõbb is lehet, mint az érdemjegyes minõsítés.
Az 1800-as évek elsõ felében a protestáns iskolákban például évente
két alkalommal, tavasszal és õsszel, egy-egy jelzõvel minõsítették a diákok
tanulmányi és erkölcsi elõmenetelét. 1822 és 1842 között az alábbi
fogalomtár állt a pedagógusok rendelkezésére:
64