Megbukott az iskola?

kat, akik a negyedik osztály végére nem jutottak el a szövegértõ olvasásig –
vagy nincsenek a tantervi minimumnak tekintett számolási ismeretek birtokában
– még egy évig parkoltatjuk az alsó tagozaton, és ezalatt pótolhatják
ebbéli hiányosságaikat, de ehhez még a mai csökkenõ gyermeklétszám mellett
is kicsi a pedagógiai kapacitás.
Végül csak két megoldás marad: vagy nem osztályozunk, és a mazsolának
kijáró kedves mosollyal, biztató fejsimogatással végigterelgetjük tanulóinkat
a gyermekkorból a felnõtt korba vezetõ tizenkét esztendõn, vagy olyan
követelményrendszert alakítunk ki, amelyben a nulla teljesítmény is kettesre
értékelhetõ. De az így mûködõ intézményt én már nem szívesen nevezném
iskolának. Ez is »csiki-csuki«, vagy inkább »csiki-csuki a felsõfokon«: most
már nem párthatározatoknak, hanem társadalmi elvárásoknak kell megfelelni,
most már nem az a gond, hogy túl sokan kapnak rossz osztályzatot,
hanem az osztályzás – mint módszer – válik lassan tarthatatlanná. Tartalmas
és színes viták folynak arról, hogy mennyire termeli újra az osztályzás a
társadalmi érdekviszonyokat, mennyire emberteleníti el az oktatás folyamatát,
szelektív hatása mekkora kárt okoz a gyermeki lélekben. Ugyanakkor
viszonylag kevés olyan írással találkozom, amely azt boncolgatná, hogy milyen
pedagógiai módszerek segítenének abban, hogy tanulóink olvasási teljesítményét
növeljük, vagy számolási készségét fejlesszük. Merthogy e téma már
másodrendûnek minõsíthetõ. Az osztályzatos értékelés szelektív hatása –
megítélésem szerint – azért került elõtérbe, mert túlságosan nagy lett a kirostáltak
– a tanulmányaikban sikertelenek, igen gyengén teljesítõk, bukdácsolók,
többszörös osztályismétlõk, több évvel túlkorosak – csoportja. 2000/
2001-ben az elsõ és a nyolcadik osztály között – még napjaink igen toleráns
osztályozási szokásaiban is – majdnem tíz százalék volt az osztályismétlésre
bukottak aránya, és ez az arány egyébként évrõl évre növekszik, s minden
tanévben akad öt-hatezer olyan fiatal, aki 16 éves koráig sem fejezi be az
általános iskolai tanulmányait. Az ilyen negatív tendenciákat ötven évvel
ezelõtt egyszerûbben el lehetett intézni, de ma már a kérdés átfogó menedzselésére
van szükség.
Születõben van tehát egy új iskolatípus, amely fantáziadús, szép hangzású
nevet kapott: ez az iskola lesz a TOKI (Tizenkét Osztályos Komplex Iskola).
Az alapgondolat a hazai pedagógiában még szokatlan, de nem rossz:
nem a diák alkalmazkodik az iskola követelményeihez, hanem az iskola biztosít
mindenkinek egyenlõ esélyt ahhoz, hogy megkapja mindazt, amihez fejlõdése
érdekében személy szerint szüksége van. Ez persze pedagógiai érvként
meglehetõsen gyenge egy új iskolatípus indoklásához, de nem is errõl van szó.
A TOKI elsõsorban azoknak nyújt képzési lehetõséget, akik a »jobb« vagy
71