Megbukott az iskola?

ismeretbõl képezhetetlen, mert nem tudja megkülönböztetni a vasat és a fát,
és Kékes Barnának a diszlexiája mellett valamilyen beszédfejlõdési rendellenessége
is lehet, mert kereslet helyett folyton serekletrõl beszél, de Barna
problémájától eltekintve valahogy mederbe terelõdnek a dolgok. A negyedik
év már a vizsga bûvöletében telik el: az év elsõ félévét próbavizsgával zárjuk.
Ilyenkor külsõségeivel, ünnepélyességével, szigorúságával együtt szimuláljuk
a záróvizsgát, a mércét mindig egy kicsivel magasabbra teszem, mint ahogy
az majd éles helyzetben várható. A cél az, hogy a gyermek számára ne legyen
teljesen szokatlan a vizsgahelyzet, amikor egy kihegyezett pillanatban
teljesítenie kell, s lehetõleg elfogadható szinten. Ismeretlen arcokkal találkozik
a próbavizsga bizottságában – más iskolákban dolgozó kollégákat kérek
meg a feladatra, persze fizetni nem tudok érte –, akik komor arccal »önözik«
a »jelöltet«, rákérdeznek a homályos pontokra, igyekeznek szigorúnak
látszani, s a végén persze mindenki osztályzatát felfelé kerekítik. A vizsga
befejezése után a srácok percekre magukba zuhannak, az eredményhirdetést
követõen pedig már mindegyik mosolyog.
Katartikus élmény az ilyen próbavizsga: szárnyakat és önbizalmat ad a
gyerekeknek, a testület egybehangzó véleménye szerint utána az év végéig
egyre érdeklõdõbb a társaság, kicsit megkomolyodnak, kezdenek egészen úgy
viselkedni, mint aki iskolába jár. Sokszor gondoltam arra, hogy kár ezzel
megvárni az utolsó évet, szívem szerint mind a négy évfolyamon szerveznék
– valahol a tavaszi szünetet követõ hónapban – egy ilyen házi vizsgát, ahol
a követelményeket szemérmetlenül magasra helyezném, az értékelésnél persze
kellemesen toleráns lennék, hiszen ezeknek a gyerekeknek sikerélmény
kell, méghozzá nem valami »lájtos, gagyi« sikerélmény, hanem olyan, ami
teljesítményen alapul, és aminek eredményeként a sikeresen teljesítõk kedvezõbb
pozícióba kerülnek a közösségen belül. Pszichológus ismerõsöm szerint
érdemes lenne ezzel kísérletezni, így talán sikerülne iskolakonform motívumokat
csempészni a szakiskolák tanulóközösségének értékvilágába, mert
a két értékrend jelenleg igen messze esik egymástól. Egy kis ünnepélyesség,
egy kis elismerés nem árt meg senkinek, különösen nem annak a közösségnek,
amelynek tagjait valamikor 1989 táján, »az utolsó szabad Május 1-én«
ünnepelték intézményesen – de inkább már csak verbálisan –, üveggyöngy
helyett ingyen sört, virslit és lufit osztogatva az akkori szóhasználatban proletariátusként
emlegetett bennszülötteknek. Az iskolától kapott pozitív élményeket
követõen évekig úgyis csak keresgélés és bizonytalanság következik, e
sikerélmények tehát hosszú távú útravalók lesznek.
És akkor most érkeztük el a jövõbe mutató jelenhez. Arról van tehát szó,
hogy a szakképzésbe még igen gyengécskén érkezõk kissé megerõsödve, szak-
173