Megbukott az iskola?

endszeresen dolgozom iskolákban, de csak annyit látok a pedagógiából,
amennyit gyermekeim tanulmányai kapcsán, vagy ifjú pácienseim és tanáraik
elbeszéléseibõl megismerhetek. És végighallgattam néhány pszichológus
kollégát is, de érthetetlen számomra, hogy mennyire szélsõségesen magyarázzák
a gyermekközpontú iskola lényegét. Mert ez szerintem nem jelentheti azt,
hogy nincs tanulás, nincs értékelés, nincs fegyelem és nincs követelmény sem,
hanem sokkal inkább arról kell szólnia, hogy a gyermeket a lehetõ legegyszerûbb
és legjobb oktatási módszerekkel képessé tegyük arra, hogy megfeleljen
az elvárásoknak. Történjen mindez játékosan vagy akár kirobbanó vidámsággal,
de pontosan szabályozott keretek között. A gyerek számára az a legrosszabb,
amikor nincs szabály, amihez igazodjék, mert akkor elveszti a tájékozódását
és nem tudja milyen elvárásoknak feleljen meg, hogy pozitív
visszacsatolást kapjon. Saját – négy éve folyamatosan frissített – statisztikám
szerint száz hozzám forduló, tizenegy évesnél idõsebb, magatartászavaros,
figyelemzavaros, neurotikus vagy depresszív jeleket mutató gyerek közül
négyesnél csak kilencnek volt jobb a tanulmányi átlaga, a többieké pedig jó
hármas alatt volt. Az iskolai sikertelenség csaknem minden esetben meghatározó
eleme (akár okként, akár következményként) a gyermek pszichiátriai
problémáinak. De nem hiszem, hogy ha megkönnyítjük az iskola elvégzését,
ha minden osztályzatot megemelünk, akkor segítenénk e gyerekeken. A segítséget
az jelenti, ha képessé tesszük arra, hogy egy jóindulatú, gyermekbarát
közegben lehetõleg átlagközeli szinten tudjon megfelelni az egyértelmû és
átlátható követelményeknek. Kívülállóként úgy gondolom, hogy errõl szól a
pedagógia.” (K. T., 38 éves gyermekpszichiáter)
A valóság és az arról alkotott vélemények között olykor meglehetõsen
széles a szakadék. A vélemények gyakran sokkal inkább tükrözik a véleményalkotó
beállítódását, elõítéleteit, információs forrásoknak való
kiszolgáltatottságát vagy éppen tévedéseit, mint a tényeket. A közoktatással
szembeni attitûdöket – és azok változásait – az Országos Közoktatási
Intézet 1990 és 2002 között négy alkalommal vizsgálta. Az elsõ
felmérésben a megkérdezetteknek még csak 69,3, 2002-ben viszont már
82,7 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy „a mai iskolák túlterhelik
a gyerekeket, túl nagy követelményeket állítanak eléjük”. Az általam
megkérdezett százhúsz (30–55 éves), a jelenkori pedagógiát csupán
saját gyermekei kapcsán ismerõ diplomás is hasonlóképpen nyilatkozott,
legfeljebb az igenlõ válaszok aránya volt magasabb. Ugyanígy
válaszolt az a harminc (25–40 éves), tiszántúli aprófalvakban élõ „EU-
112