Megbukott az iskola?

el lányok, 2000-re ez az arány már 11,13 százalékra nõtt. És sajnos, míg
a fiatalkorú bûnelkövetõk között 1996-ban 19,34 százalék volt a gyermekkorúak
aránya, 2000-ben már valamivel több mint 23 százalék.
Ezzel együtt: a gyermekkori kriminalitás kialakulásában az iskola erõtlensége
ugyan kétségtelenül szerepet játszik, de semmiképpen nem tehetõ
felelõssé. Meg hát egyébként is: a fiatalsággal mindig baj volt. Az
1821 és 1858 közötti években a tanítók például 126 fogalmat használtak
a tanulók „erkölcsi magaviseletének” jellemezésére, és ezek közül
csupán harmincnégyet a pozitív értékítéletek, kilencvenkettõt pedig a
negatív magatartási vonások jelölésére. De bármennyire is hagyomány
nálunk az éretlen fiatalok viselkedésével kapcsolatos elmarasztaló kritika,
az azért jelzésértékûnek tekinthetõ, hogy az általam megkérdezett
120 (a pedagógia világában messzemenõen járatlan, 35–50 éves) diplomás
közül mindössze tizennégyen fogadták el azt az állítást, hogy „a
12–14 évesek magatartása semmivel sem rosszabb, mint a miénk volt
annak idején”. Hetvenen „rosszabbnak”, huszonhatan „sokkal rosszabbnak”
minõsítették azt, tízen pedig úgy találták, hogy „a korosztály viselkedésében
nagyon sok antiszociális és közösségellenes vonás figyelhetõ
meg”. Nyitott marad persze a kérdés, hogy a fenti vélemények
mennyiben tükrözik a valós helyzetet. Az viszont mindenképpen figyelemreméltó,
hogy a megkérdezettek közül nyolcvannyolcan a helytelen
viselkedés elsõ okaként az iskolát említették.
„1974-ben voltam nyolcadikos. Földvárra jártunk iskolába, ahová két megállót
utaztunk vonattal, mert a faluban addigra megszûnt a felsõ tagozat. A
karácsonyi szünet elõtti héten már nagyon feldobottak voltunk, így történhetett
meg, hogy a vonaton addig-addig lökdösõdtünk, míg úgy nekiestem a
peront és az utasteret elválasztó ajtónak, hogy betört az ablaka. A kalauz
persze jól lehordott bennünket, felírta az adatainkat, s közben minden második
kérdése az volt, hogy: ezt tanuljátok az iskolában? Apám is a vasútnál
dolgozott, beszélt az állomásfõnökkel, hogy ne értesítsék az iskolát. Én akkor
technikumba készültem, és apám nem akarta, hogy emiatt a »baleset«
miatt rosszabb osztályzatot kapjak magatartásból, s baj legyen a továbbtanulással.
Nem is lett belõle ügy, de attól kezdve hónapokig úgy ültünk a vonaton,
mint aki karót nyelt, és olyan csendesek voltunk, mintha nagybeteg
lenne a családban. Ha mostanában néha úgy adódik, hogy vonattal kell
utaznom, csak nézem a kései utódokat, amint a nemdohányzó kocsiban szívják
a méregdrága külföldi cigarettát, és egyelõre ugyan csak üdítõket isznak, de
az egy pillanatig sem zavarja õket, ha a ragacsos lé a padlóra löttyen. A tár-
31