Megbukott az iskola?

mutatni szeretne valamit, és kéri, hogy kövessük. Mentünk végig a századfordulós,
patinás épületen, a kihalt folyosókon öt pár cipõ kopogott, olyan
volt az egész, mintha kivégzésre mennénk, nem tudom miért, de elsírtam
magam. Utáltam azt a kurva kölyköt, mert állandóan baj van vele, utáltam
azt a kurva iskolát, mert nem tudják megnevelni a kölykömet, és utáltam
magamat, mert én sem tudom megnevelni. Lépcsõkön fel, lépcsõkön le, aztán
a fizikatanár kulcsot vett elõ és benyitottunk az elõadóba. Tiszta, világos
helyiség volt, és hasonlított egy boncteremhez, üvegszekrényekben mindenféle
mûszerek meg gépek, nem értem rá körülnézni, mert az igazgató odavezetett
egy padhoz – itt szokott ülni az én kedves kisfiam –, majd megálltunk.
Na kérem – mondta az igazgató –, és súlyos kezével vádlón a pad mögötti
lambériára mutatott. Na kérem – ismételte meg –, és ránk nézett. A lambérián
fiam írásával – megismertem a betûit – a következõ felirat éktelenkedett:
»az a kibaszott fizika!«. Lehet, hogy a tanszemélyzet arra számított, hogy
a szívemhez kapok és a földre zuhanok, de a drámai hatás elmaradt. Férjem
egy darabig a szemüvegét tologatta az orrán, aztán annyit mondott, hogy
»ühüm«, majd megfordult és kimasírozott az iskolából, én pedig követtem.
Az esetnek nem lett folytatása, de a következõ tanév miatt megsûrûsödtek a
gondjaink. Egy nemzetközi diákszervezeten keresztül majd sikerült a gyereket
egy évre Németországba küldeni – persze németül szinte semmit sem tudott
–, ahol folytathatta a gimnáziumot. Még soha annyit nem aggódtam, mint
azokban a hónapokban, de felesleges volt a szorongás. Szeptemberben Marcikától
búcsúztunk el, és június végén Márton érkezett haza. Felnõtt volt,
felelõsséget érzett saját sorsáért, gyorsan megcsinálta a német nyelvvizsgát,
aztán – persze egy év veszteséggel, mert az idegenben töltött idõ kiesett –
nagyszerûen érettségizett. Jelenleg német nyelven folytatja a fõiskolai tanulmányait.”
(A. P., Marcika anyukája)
Bármennyire helytelenítjük is Marcika éretlen kifakadásának írásos
megnyilvánulását, valljuk be, iskolás éveink alatt – egy-egy fárasztóbb
óra kapcsán – sokunkban támadtak hasonló gondolatok. A pedagógiai
reakció pedig – persze mindettõl függetlenül – némiképp túlméretezettnek
minõsíthetõ. Ennél általánosabb következtetés levonására is van
azonban lehetõség: az elit iskolákban – a szigorú teljesítményközpontúság
és az oda felvett gyermekcsoport elõzetes szelektálása mellett –
az intézmény tekintélye, belsõ atmoszférája is fegyelmezõen hat a közösségre.
A nyolcosztályos elitekbe járó gyermekekkel beszélgetve világosan
érezhetõ: a diákok egyszerûen büszkék – na nem az iskolájukra,
ez azért túlzás lenne – hanem önmagukra, hogy képesek megfelelni
99