Megbukott az iskola?

teljesen váratlanul – az órámra, csak annyit súgott, hogy megtalálta a megoldást
és minden rendben lesz, majd kiment – én pedig alig tudtam folytatni
az órát. A szünetben leültetett, kávéval kínált, nagyon vidám volt, és azt kérdezte,
hogy mi a véleményem a kicsit ostobácska gyerekekrõl. Mondtam, hogy
ilyen most is van az osztályomban, de hát annak is iskolába kell járnia, aki
nem Einsteinnek született. És hogy vannak-e gyógypedagógiai ismereteim?
Gyógypedagógia! Nekem errõl a szóról eszelõs torzszülöttek jutottak eszembe,
akiket pelenkázni kell, akik ágyuk kétségbeejtõ magányában egész nap
csak fejüket rázzák és artikulálatlan hangon kántálnak, akiknek a nap legnagyobb
eseménye, hogy az ápolónõ délelõtt is, meg délután is egy órára kiülteti
õket a tolókocsiba, egy mellükre kötött hevederrel a kocsi támlájához
rögzítve. Szeretett igazgatóm azt mondta, hogy nem ilyen súlyos esetrõl van
szó, hanem egy hatodikos gyerekrõl, aki most kisegítõ osztályba jár, de ott
állandóan megverik a társai. A szülei el akarják onnan hozni, de a környékükön
csak az az egy speciális iskola van, az igazgatóm viszont felajánlotta,
hogy fogadjuk Lalikát, de nálunk újra kell járnia a hatodik osztályt. Aztán
megkezdõdött a papírgyártás: az iskolának nyilatkozni kellett, hogy vállalja
a gyermek tanítását, a szülõnek nyilatkozni kellett, hogy szeretné nálunk
taníttatni gyermekét, és a Területi Rehabilitációs és Szakértõi Bizottság képviseletében
is megjelent egy elegáns hölgy és egy kopasz úr, s – az iskolavezetés
jelenlétében – személyesen biztosítanom kellett õket arról, hogy meg fogom
oldani a gyermek oktatását. Naná hogy vállaltam, csak tudod, akkor
még nem is láttam a gyereket, volt bennem egy kis aggodalom, mert mi van,
ha minden igaz, amit az igazgatónk mondott róla, csak éppen azt felejtette el
megemlíteni, hogy két feje és három szeme van.
Miután átgázoltunk a bürokrácia bûzös mocsarán, végre megnéztem a
gyereket (és szüleit) is: a kisfiú egyáltalán nem tûnt ijesztõnek, az anya ápolónõ,
a papa kertésztechnikus, Lalika pedig valamilyen szülés körüli bonyodalom
miatt lett sérültté. Amikor beszélgettem vele, egész jól feltalálta magát,
de úgy általában negyedikes szinten mozogtak a tantárgyi ismeretei.
Viszont megmenti az osztályt, együtt marad a tantestület, kétszeres finanszírozást
kap az iskola – tehát pillanatok alatt megszületett a döntés: Lalika a
miénk. Közben elõástam egy nagyon régi barátnõmet, akirõl tudtam, hogy
idõközben gyógypedagógus lett, néhány alapvetõ dologról – csak úgy telefonon
– felvilágosított, de nem sokkal lettem okosabb, mert számomra semmit
sem jelentett, hogy az »értelmi fogyatékosság az diffúz károsodás«, meg hogy
az »ilyen gyerekeknél lelassul a percepciós folyamat«. Azóta persze mindezt
pontosan tudom – a gyakorlatból. Lalika ugyanis nagyszerûen olvas és egész
jól meg is érti, amit elolvasott – csak képtelen azt a saját szavaival visszaad-
157