Megbukott az iskola?

nulásbeli zavarainak enyhítésére, sõt inkább felerõsíti azokat. Ez tulajdonképpen
érthetõ: ha az „átlagtanulók” esetében is csökken a terhelhetõség,
gyorsabban lankad a figyelem, gyengül a tanulói motiváció,
akkor a tanár szempontjából a legkevésbé sem kívánatos egy „problémás”
gyermek jelenléte az osztályban. Hiszen mindannyian tudjuk: a
pedagógiai folyamatok optimális megvalósulásának legfõbb akadálya
a gyerek.
„Minden bizonnyal biológiai okokra vezethetõ vissza gyermekem kálváriája
(és ezzel összefüggésben az én pokoljárásom is), de az biztos, hogy a magyar
iskolarendszer sem készült fel arra, hogy ilyen gyermekekkel is foglalkozzon.
Pedig megérné: részint azért, mert e gyerekek döntõ többsége intellektuálisan
ép – sõt olykor épebb, mint az átlag –, másrészt meg azért, mert pedagógiai
gondoskodás hiányában felnõttként nem fogják megtalálni a helyüket,
és közülük sokan válnak majd a szociális vagy egészségügyi (rosszabb esetben
az igazságügyi) ellátórendszer állandó ügyfelévé. Talán onnan kezdeném,
hogy már a papával sem volt minden rendben. A családja úgy emlékszik vissza
rá, hogy okos, jó felfogású, de egyszerûen elviselhetetlen gyerek volt. Az érettségiig
még nagy nehezen – többszöri nekifutásra – eljutott, aztán mindenféle
iskolát elkezdett, de egyiket sem fejezte be. Egyszerre készült festõmûvésznek,
dísznövénykertésznek, állatorvosnak és fotósnak. Ez utóbbi aztán állandó
foglalkozása lett, ma is ebbõl él, és nagyon jól csinálja, pedig nincs hozzá
képesítése. A papa idõsebb testvérének gyermeke is kibírhatatlan volt, amikor
együtt ebédelt a család még számomra is meglepetést okozott – pedig
felkészítettek rá, hogy Sándorka igen eleven. Az én gyermekkoromban az volt
a szokás, hogy a gyerek csendben marad, amíg a felnõttek beszélnek, Sándor
viszont – függetlenül attól, hogy figyelt-e rá valaki – folyamatosan beszélt,
fütyörészett, énekelt, néha kukorékolt, felborította a vizet, villájáról
ölembe ejtette a süteményt, végül hisztériás rohamot kapott, mert szülei nem
engedték, hogy feketekávét igyon. Furcsa gondolatok támadtak bennem a
szülõk gyermeknevelési elképzeléseit illetõen, ezeket aztán késõbb nagyon
megbántam. Sándorka egyébként 16–17 éves korára teljesen kiheverte gyermekkori
idétlenségeit, ma már fõiskolás, és a környezete számára tökéletesen
elviselhetõ.
Az én Janikám tehát hozhatott magával valamilyen genetikai batyut is,
emellett nyolc hónapos korában kórházi kezelésre szorult, életmentõ mûtéteket
kellett rajta végrehajtani, az orvosok már csak szomorúan ingatták a
fejüket, ha kérdeztem a kilátásokat, de a gyerek szívósan kapaszkodott az
139