Megbukott az iskola?

a kocsit; amikor nemcsak a szakember, hanem az építõanyag is hiánycikk
volt, mi pedig szomorú mosollyal nyugtattuk hétvégi házát építõ
kollégánkat, hogy „mire felépül végül a házunk, az ideggyógyász lesz a
barátunk”; amikor alázatosan elõre köszöntünk az aranykezû kontároknak,
ugyanis már a tûrõképességünk határán voltunk, mert a csöpögõ
csap idegrohamba kergette a családot. A kérdés csupán annyi, hogy
mindazok, akik az általános iskolákból kilépve most feltöltik a szakiskolákat,
alkalmasak és képesek lesznek-e arra, hogy – akár alkalmazottként,
akár vállalkozóként tevékenykedve – gyökeresen megváltoztassák
ezt a helyzetet.
„Szakoktató vagyok egy nyomdaipari szakmunkásokat, azon belül is ofszetgépmestereket
képzõ intézményben. Gimnáziumban érettségiztem, utána
tanultam ki a szakmát, mert akkoriban elég bonyolult dolog volt valamilyen
egyetemre bejutni, úgy gondoltam, hogy elõször szakmunkás leszek, aztán
majd levelezõn nekigyürkõzök. Tulajdonképpen így is történt, harminchat éves
koromra már volt mérnöki és tanári diplomám is, nem bántam meg a választásomat.
A középiskolában még abban az illúzióban éltem, hogy a nyomda
mégiscsak közelebb áll a kultúrához, mint a zöldségkereskedelem, és bár azt
már az elsõ napokban észrevettem, hogy ez nem teljesen így van, de azért
sikerült mégis egész elfogadható szinten eltanulnom a szakmát, sõt késõbb
már felfedeztem benne a szépségeket is. Én még láttam ólombetûs szedést –
persze már én is csak érdekességként –, azóta legalább háromszor történt
technológiai váltás, ma már a számítógépek nélkül, elektronika nélkül mozdulni
sem tudnánk. Negyven évvel ezelõtt a nyomdásznak még majdnem
muszáj volt elolvasni a könyvet, amin dolgozott, ma már erre nem is lenne
ideje. De meg egyébként is, a manapság nyomdákban dolgozó fiatalok döntõ
többségének a könyv úgyis csak a munka tárgya.
A nyolcvanas évek közepétõl vagyok oktató, s az a tapasztalatom, hogy
egyre alacsonyabb a hozzánk jelentkezõ fiatalok általános tudásszintje. Elõször
csak az írással, helyesírással voltak gondjaik, aztán már olvasni sem
tudtak (azóta sem változott a helyzet), a számolással is bajban vannak, és
az osztás még akkor is gondot okoz, ha zsebkalkulátorral dolgozik a páciens
– néha arra gondolok, hogy vagy a számokat nem ismeri, vagy a mûveleti
jeleket. A kilencedikben tanítjuk õket írni és olvasni, a tizedikben számolni,
és minden évben el kell mondanom az osztálynak, hogy nyugodtan visszakérhetik
az iskolapénzt, mert egy cseppet sem látszik, hogy ragadt volna rájuk
valami. Külsejük ápolatlan, beszédük érthetetlen, ha tanáraikkal társalognak
minden harmadik szavuk az hogy izé, ha meg egymás között, akkor
167