Megbukott az iskola?

mivel a lányok sem akartak kimaradni a természet leigázásából, tág tere nyílott
a szexuális szocializációnak is. Még indulónk is volt, már csak pár sorra
emlékszem, de nem biztos, hogy hibátlanul:
»…fogd meg jól az ásólapátot,
termõfölddé tesszük a lápot,
szép munkánkra a nap mosolyog,
hajrá, fiatalok!«
Én ezeknek a táboroknak állandó résztvevõje voltam, s nem mondhatnám,
hogy egy percig is rosszul éreztem magam. Viszont az azért érdekes, hogy
egykori középiskolám jelenlegi tanulói is dolgoznak nyaranta két hetet a
Hanságban. Méghozzá a mocsárvilág flórájának és faunájának eredeti formában
történõ visszaállításán. Mert »a földet nem nagyapáink hagyták ránk
örökül, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön« – most így mondja a táborvezetõ.
A külsõségek maradtak – a sátrak most NATO-kompatibilisek –, és
információim szerint a nemek egymás iránti kölcsönös érdeklõdése sem változott.
Csak éppen idõközben a magatartási mintákat közvetítõ iskola erkölcsi
tõkéjét morzsolta fel a változás. Mert valahogy elkopik a tudatformáló
hitele annak az intézménynek, amelynek a mocsár-termõföld dialektikus
küzdelmében csupán annyi a szerepe, hogy a folytonos árokásáshoz gyártson
motivációt. És persze épp így kopik az iskola hitele a szülõk elõtt, és a
tanárok hitele önmaguk elõtt. Gondold csak el: 1975-ben (felszabadulásunk
30 éves évfordulóján) valamelyik fõvárosi lap még pályázatot írt ki »a legátlagosabb
magyar« címre. Abban keltek versenyre egymással a résztvevõk,
hogy testmagasság, testsúly, életkor, iskolai végzettség, tanulmányi eredmény,
munkahelyi pozíció, családi állapot, gyermekszám, szociális helyzet meg isten
tudja még milyen paraméterek mentén ki közelíti meg legjobban a hazai
statisztikai átlagot. Kollégáim szerint volt jó néhány olyan vidéki iskola, ahol
kifejezetten biztatták a tanulókat a részvételre. Nem tudom, mi volt a tétje a
pályázatnak, de a nyertes feltehetõleg megdicsõült. Bizonyára kapott valamilyen
oklevelet, amely tanúsította, hogy mindannyiunk között õ a legátlagosabb.
Felemelõ érzés lehetett.
A nyári szünetben az iskolai könyvtárat selejteztem – régen erre azt mondták,
hogy társadalmi munka, de ma már ennek sincs neve –, és a kezembe
került egy negyedikes olvasókönyv, amibõl a kollégáim 1980-ban még tanítottak.
Az egyik olvasmány egy gyárlátogatásról szól, a befejezése pedig különösen
érdekes: »…s a szerszámgépet leállító szürkeköpenyes férfi csendesen
mondja: nagyon szégyellném, ha azt mondanák rólam, hogy nem pontos
35