Megbukott az iskola?

fogalmazást kellett írniuk Egészen nyolcadikig vitte az osztályt, mert közben
levelezõn elvégezte a tanárképzõ fõiskolát. Hatodikban beszélt nekem elõször
arról, hogy gimnáziumba kellene mennem, mert a szorgalmas, jófejû
parasztgyerekekre szüksége van az országnak. Akkor jöttem rá, hogy talán
nem csak a könyvek szereplõinek van feladatuk az életben, és lassan-lassan
éledezni kezdett bennem az öntudat. Apám már brigádvezetõ volt a szövetkezetben,
mindenképpen mezõgazdasági technikumba akart irányítani, de
Szepi bácsi hetente jött hozzánk, egyfolytában gyõzködte apámat, hogy »miért
is ne lehetne mérnök vagy orvos a tanyasi gyerekbõl is«, míg apám egyszer
csak rákérdezett: te mit gondolsz? Addig ezt mindig õ mondta meg. És
akkor beiratkoztam a gimnáziumba.
Szepi bácsi aztán még három évvel késõbb – 1968 õszén – is sorsrendezõként
avatkozott be az életembe: Ferenc-napot ünnepeltünk, és ebbõl az alkalomból
néhány kollégiumi szobatársammal (gyerekfejjel) csúnyán lerészegedtem.
Valahogy elszakadtam a többiektõl, teljes tudatködben tántorogtam
Kecskemét belvárosában, a gyomrom felfordult, minden utcasarkon hánytam
egy nagyot, aztán összeestem, elvesztettem az eszméletemet. Rendõrség,
mentõk, detoxikáló, és persze értesítés az iskolának. Pontosan tudtam, hogy
kirúgnak. Elkezdõdött a fegyelmi vizsgálat, napokig faggattak, hogy kik voltak
a társaim, én ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül követtem el botrányos
fegyelemsértésemet, persze nem hitték el, de nem tudtak velem mit kezdeni.
Írtam egy levelet apáméknak, egy másikat meg Szepi bácsinak, mindenkitõl
bocsánatot kértem, és elhatároztam, hogy segédmunkás leszek, albérletben
lakom, és levelezõn folytatom a gimnáziumot. Apám már másnap délelõtt
megjelent és amikor egy percre kettesben maradtunk a kollégiumi szobában,
gyorsan lekevert két hatalmas pofont (egyiket a részegségért, a másikat meg
azért, mert abba akartam hagyni a tanulást), aztán hazautazott. Engem pedig
nem rúgtak ki, csak áthelyeztek egy párhuzamos osztályba. Szepi bácsi nem
is válaszolt, a karácsonyi szünetben is csak annyit mondott, hogy nagy szerencsém
volt, mert az igazgató helyében õ bizony az ország összes középiskolájából
kitiltatott volna. Anyám csak az érettségi után mesélte el, hogy azon
a pofozkodós délelõttön apám és Szepi bácsi együtt érkeztek, s míg atyám a
szülõi dorgatóriumról gondoskodott, egykori tanítóm a pártbizottságon mozgósította
elvtársi összeköttetéseit az érdekemben. Tulajdonképpen itt a vége:
leérettségiztem, 1976-ban kaptam jogi diplomát, pár évvel késõbb bíró lettem,
jó messzire gyermekkorom világától. Egyedül élek, nincsenek gyermekeim,
nem nagyon tudom, hogy mi a helyzet most az iskolákban. De annyit
azért látok, hogy az ilyen Szepi bácsikból egyre kevesebb van szép hazánkban.”
(52 éves bíró)
127