Megbukott az iskola?

minden szülõ, akinek gyermeke csak a második vonalba tudott bekapaszkodni.
A gond ott kezdõdik, amikor ezek az iskolák a szereptévesztés
hibájába esnek, és követelményeikben hirtelen hasonlítani akarnak
az elitekhez. Nyilvánvaló, hogy mindegyik iskola azt szeretné, ha legsúlyosabb
fegyelmezési gondja a gyermekek szünetbéli rohangálása és
dübörgése lenne, ha a végzettek 75–80 százaléka a felsõoktatásban tanulna
tovább, ha a szülõk csendes meghunyászkodással viselnék a pedagógusok
korholását s nem reklamálnának, hogy „az én Pistikém miért
kapott kettest földrajzból, amikor egész este tanult?” Ilyenkor ezek
az iskolák „bekeményítenek”, és megemelik a követelményszintet, jóllehet
semmiféle olyan szolgáltatást nem nyújtanak, amely jogosulttá
tenné õket ezekre az elvárásokra.
„Marci igen értelmes gyerek, de igen rosszul tanult, sok mindenre volt kíváncsi,
de semmi iránt nem érdeklõdött komolyabban, szokatlan és eredeti megoldásokat
akart találni a matematikai és nyelvtani feladatok megoldásakor –
de tanárai valamiért nem értékelték nagyra ez irányú törekvéseit. Késõbb
aztán jöttek a magatartási problémák, az általánosban rendszeresen hívatott
bennünket hol az igazgató, hol az osztályfõnöke, mi pedig borzasztóan
rosszul éreztük magunkat, amikor végighallgattuk, hogy gyermekünk tegnap
kiköpött az ablakon, tegnapelõtt benyitott a lányvécébe, magyarórán meg
Playboyt olvasott. Az még csak elmegy – magyarázta az osztályfõnöke –, hogy
sok a baj vele, de a tanárai szerint a bajból egyre több lesz, és kérnek bennünket,
hogy csináljunk már valamit. Nyolcadikban aztán ki is hajították az
iskolából, mert egyik reggel egy olyan piros kukás-mellényben ment be órára,
tanítás alatt pedig egy seprûnyélre szögezett táblát emelt a magasba,
amelyre az volt felírva, hogy »Szabad, demokratikus ülésrendet!« – és úgy
látszik, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor aztán az apja határozott
lépésre szánta el magát, és minden szeretetreméltósága és kedvessége ellenére
jól megpofozta Marcikát, aztán sírva fakadt – mármint az apa. De szilárdan
kötöttük magunkat ahhoz, hogy Marcinak mindenképpen tanulnia kell,
és sikerült – minden baljós elõjel ellenére – helyet szorítani neki egy jó közepes
gimnáziumban.
Az elsõ év baj nélkül telt el – a tanulmányi eredménye gyalázatos volt, de
legalább semmibõl sem bukott meg –, a második évben aztán itt is hívatott
bennünket az igazgató. Tulajdonképpen már vártuk is. A szobában ott ült
az osztályfõnök és a fizikatanár, a férfiak komorak voltak, szúrós tekintettel
méregettek bennünket, az osztályfõnök – egy idõsebb hölgy – pedig a kezeit
tördelte. Éppen csak köszöntünk, aztán az igazgató rögtön közölte, hogy
98