Megbukott az iskola?

esszenek a férfiakban, hogy beláttassák velük a materiális javak feleslegességét,
és a szocialista erkölcsi értékek kizárólagosságát. A faluban úgy nevezték,
hogy a »marxista apáca« – amennyire tudom, õ itt él még a környéken,
pszichiátriai betegséggel leszázalékolták, és most valamilyen szektában
ténykedik fõszervezõként. Történt mindez 1970 és 1988 között. Harmincöt
évesen neveztek ki igazgatónak, ötvenhárom évesen köszöntem le, négyszer
jelentettek fel, kétszer a pártbizottságon, kétszer a tanácsnál, valaki mindig
pályázott a helyemre, persze sikertelenül. Minden esetben sejtettem, de pontosan
sosem tudtam, ki a feljelentõ, ha öreg iskolaigazgatókat kérdezel meg,
mindegyiknek lesznek hasonló élményei. Tudod nekem az a véleményem, hogy
a tanárok – többnyire – jó emberek, de a tantestület… szóval arról már nem
tudnék sok jót mondani, inkább azt gondolom, hogy meglehetõsen bizarr
közösség. Egyik igazgatótársam mindig úgy fejezte be a tantestületi értekezletet,
hogy akinek kifogása van a munkája, vezetése ellen, az álljon fel nyugodtan
és mondja el gondjait. Valamelyik izgága kolléga felheccelte a testületet,
hogy a tanévzáró értekezleten, amikor elhangzik ez a felhívás, mindenki
egyszerre pattanjon fel s aztán majd õ fejére olvassa az igazgatónak a
kifogásokat. Valami zûr lehetett abban a testületben, mert senki sem hajtotta
el azt a szerencsétlent az anyjába, mindenki komolyan és határozottan
megígérte a támogatást. Elhangzott a zárómondat, izgága kollégánk talpra
szökkent és kihúzta magát, a többiek pedig ülve maradtak és komoran néztek
maguk elé. A kolléga hisztérikusan kiabált, hogy »de hát megígértétek,
de hát megígértétek«, igazgatótársam meg legyintett, aztán behívta a szobájába
és adott neki egy nagy pohár konyakot. Azt hiszem, a tantestületeken
kívül ilyen eset csak egy színtársulatban fordulhat elõ.
Visszatérve a falusi kisiskolákhoz: ezek bezárása bizony fájdalmas tény,
de folytatódni fog. Pedig szükség lenne rájuk, nem szerencsés, ha a gyerek az
utazástól fáradtan érkezik az iskolába, aztán az utazástól fáradtan érkezik
haza. Nem szerencsés, ha a faluban nincs egy pedagógus, aki a könyvtárat
vezetné, népdalkört, szüreti bált, fõzõversenyt, vetélkedõt, tekebajnokságot
szervezne. Az ellenvéleményt hangoztatók szerint viszont az sem lenne szerencsés,
ha az ország iskoláinak kétharmadában oktatnák az általános iskolai
korosztály egyharmadát. Merthogy pár évvel ezelõtt már majdnem ez volt
az arány. Egy kétségtelen: a pedagógiai hatékonyság növelésének, a jobb
tanulói teljesítmények elérésének nem az a megoldása, hogy a gyengébb iskolákat
bezárjuk, s a tizenöt-húsz kilométerre lévõ iskolába utaztatjuk a
gyerekeket. Csakhogy az oktatásügyi vezetõk is kényszerhelyzetben vannak:
egyre rosszabbul olvasnak, és egyre rosszabbul számolnak a gyerekek. Hol
számolnak és olvasnak a legrosszabbul? A statisztikák arról szólnak, hogy a
132