Megbukott az iskola?

tanítani kezdtem, 1350 forint volt az alapfizetésem. Csak úgy tudtam megélni,
hogy az iskolához tartozó kollégiumban egy szolgálati szobát kaptam
(tanári zuhanyzó és vécé a folyosó végén), a kollégiumi konyhán pedig kedvezményesen
étkezhettem. De két fiatal kolléganõvel azért irodalmi színpadot
szerveztünk a gyerekeknek, és a nyári szünetben – szabadságunk terhére
– pár napos gyalogtúrára vittük az osztályt. Élveztük a munkánkat, az
iskola és a gyerekek épp úgy hozzá tartoztak az életünkhöz, mint a halászéhoz
a háló. És akkor még nem volt ötnapos munkahét, szombaton is tanítottunk.
Szerencsére a nevelõotthonban vállalhattam túlórákat, így nem kellett
hónap végén összekaparnom a csikkeket, ha rá akartam gyújtani. Mai szemmel
nézve irdatlan szegénységben éltünk, mégsem voltunk kiábrándultak,
egyszerûen örültünk, hogy kipróbálhatjuk magunkat. És nekünk még voltak
példaképeink is a kollégák között: a háború elõtt végzett tanítók, tanárok sokat
megélt utolsó nemzedéke a hetvenes évek közepe felé lépett csak le a katedráról,
mesterségbeli tudásuk, munkaetikájuk követendõ volt, bár kissé nehézkesnek
tartottuk õket.” (az Ismeretlen Pedagógus közbevetése)
Amikor fiatal tanárokkal beszélgettem a pedagógus személyiségérõl,
egyikük Kartal Zsuzsa pályakezdésrõl szóló vallomásából olvasott fel egy
részletet: „Sosem felejtem el. Elõször léptem be tanárjelöltként egy hetedik
osztályba, az osztályfõnök mögött. A falakon képek, gyermekrajzok, színes
pasztellkrétával: vágyképek a Balatonról, a hegyekrõl, úszásról és szánkózásról,
karácsonyról – igazán megható volt. Elgondolkodtam: mikor én gyerek
voltam, még csak kõkemény színes ceruzákat lehetett kapni. Pedig hogy
szerettem volna pasztellt! Nekik bezzeg már van. Mégiscsak változik a világ.
– Ez mi? – kérdezte vádlón a tanár, drámai mozdulattal körbemutatva a
falakon. – Ki engedte meg, hogy az idézeteket levegyétek? Hol a Makarenko-kép?
Ki vette le? Álljon föl! Ezeket pedig azonnal vegyétek le! – El tetszik
venni? – kérdezte egy rémült gyerek. Majdnem sírt. A tanár gondolkodott
pár percig. Észrevehette, hogy szuggerálom. – Nem. De többé ne is lássam.”
Fiatal beszélgetõpartnereim ezen a történeten felháborodtak, és az indulatuk
engem valahogy megnyugtatott. Hogyan lehetett egy ilyen
vadbarom osztályfõnök? És egyáltalán, hogyan kaphatott tanári diplomát?
– kérdezte elborzadva egy rajz szakos tanárnõ. A társaság egyetlen
férfi tagja vállat vonva válaszolt: feltehetõleg levelezõn végzett.
„A hetvenes évek közepén jártam tanárképzõ fõiskolára Budapesten, levelezõ
hallgatóként szereztem diplomát. Az évfolyam létszáma meghaladta a száz
fõt, és mindössze tizennégyen voltunk férfiak. Nagyon sokan jártak be vidékrõl,
többségük már képesítés nélkül tanított általános iskolákban, gyógy-
74