Megbukott az iskola?

mekkora erõfeszítéseket kell tenniük a »közönség« jóindulatának, figyelmének
elnyerése érdekében. Ismerem a lélektan árnyalt, kifinomult és manipulációs
technikáit, de nem hiszem, hogy egy verõfényes õszi délelõttön képes
lennék felébreszteni mondjuk a hetedikes diákok érdeklõdését a kémiai vegyértékek
mibenléte iránt. Márpedig egy átlagos iskolában egy átlagos pedagógusnak
ez rutinfeladat, én meg mindig természetellenesnek érzem a helyzetet,
legszívesebben azt mondanám a srácoknak, hogy menjetek focizni, csak
aztán eszembe jut, hogy valamikor régen ezt még nekem is sikerült megtanulnom.
Szülõktõl, ismerõsöktõl, családtagoktól állandóan azt hallom, hogy
a mai gyerekekben nincs tudásvágy meg érdeklõdés, és én ilyenkor mindig
arra gondolok, hogy ha ez valóban így lenne, akkor üresek lennének az iskolák,
mert nincs az a társadalmi kényszer, amivel a kölyköket – ha nem akarnák
megtudni azt, amit a tanár tud – bent lehetne tartani az osztályban. Tehát
induláskor az alaphelyzet kedvezõ, csak aztán a rendszer az évek során bedarálja
a lelkeket, a társadalmi nyomás és a megszokás belsõ kényszere elég
ahhoz, hogy a gyerekek megtöltsék az osztályokat, de a figyelmükért, odafordulásukért
– súgva mondom: tiszteletükért és szeretetükért – folyamatosan
meg kell küzdeni, s ehhez nem is annyira tárgyi és módszertani ismeretekre,
mint inkább személyiségre van szükség. És nem lehet lazítani, mert egy gyengébbre
sikerült óra még elmegy, de kettõ már nem. Mert a diákok elõször a
tantárgyat utálják meg, aztán a tanítóját, lazul a fegyelem, jönnek a tiszteletlen
beszólások, a tanár pedig kételkedni kezd a szakmájában, munkájában,
és kétségbeesett siralmakat zeng az ifjúság romlottságáról, érdektelenségérõl.
Ha kellõképpen egészséges, akkor önmagában kételkedik legutoljára.
Aki önmagában alapszinten bizonytalan, az inkább menjen filozófusnak,
de ne tanítson huszonöt gyermeket, mert ott pillanatonként dönteni, reagálni,
értékelni kell – s persze mindezt jól és azonnal, mert a csoport rögtön
megérzi vezetõjének tétovaságát, kapkodását, arra meg különösen kényes, ha
e bizonytalanságot valaki hatalmaskodással igyekszik kompenzálni. Ilyenkor
a közösség egységfrontba tömörül a vezetõjével szemben – azaz fellázad.
Tehát a szerep elsõ követelménye a határozottság és döntésképesség, amit
nem tanítanak a fõiskolákon, és azért nem, mert ezt nem lehet tanítani. Szerencsés
esetben személyiségfejlesztõ tréningeken persze kialakítható, de én errõl
azt gondolom, hogy megfelelõ körülmények között ugyan engem is meg lehet
tanítani az egerészés fortélyaira, viszont a macska magától tudja, tehát okosabb,
ha õt bízzuk meg a feladattal. Amikor egy pedagógus például – az osztály
nyilvánossága elõtt – felteszi a kérdést, hogy »Kovács fiam, tulajdonképpen
nem is tudom, hogy mit csináljak veled«, már pontosan tudnia kell,
hogy mit fog csinálni a gyerekkel, s a kérdést követõ »demokratikus« tárgya-
80