Megbukott az iskola?

en megfeleljenek a szocialista társadalmi elvárásoknak; gondolkozni persze
szabad volt, sõt kötelezõ, de azt, hogy mirõl és hogyan, mindig valahonnan
felülrõl mondták meg.
Kicsit leegyszerûsítve a dolgokat azt mondhatnám, hogy öntudatos alattvalók
nevelése volt a cél, akikben véletlenül sem vetõdnek fel eretnek gondolatok,
s ha mégis, azt nagyon szégyellik – önmaguk elõtt is. És az iskolák ennek
a követelménynek persze eleget is tettek, bár a hetvenes évek végétõl már egyre
lazábbá vált a világ. Akkor már nem a szakképzésben dolgoztam, de régi
kollégáim tele voltak panasszal a gyermekek egyre alacsonyabb tudásszintje
és növekvõ fegyelmezetlensége miatt. A legnagyobb gondot ma abban látom,
hogy a szakmunkásképzõk (pardon: szakiskolák) nem tudják felvállalni a
minõségi oktatás, képzés kockázatát, mert akkor elfogynak a tanulók. Valamikor
azt hittük, hogy a magas osztálylétszám teszi lehetetlenné az igazán
hatékony oktatást, ma már egyértelmû, hogy a diákok számának csökkenése
még komolyabb akadály, mert így az iskola elsõdleges célja az, hogy megmaradjon,
s csak a második helyre kerül a megfelelõ szintû és hatékony oktatás.
Ezért kell benntartani a rendszerben azokat is, akik (szerinted) melegedõnek
használják az iskolát. És ezért nem mer az általános iskola követelni –
az más kérdés, hogy esetleg a tanításra is képtelen. Mert akkor a szülõ elviszi
a gyerekét a szomszéd kerületbe, ahol örömmel fogadják, ahol a lehetetlen
magatartású, tanulásra semmiképp sem hajlandó gyermekét körbetáncolják,
és 3,8-as átlaggal, írni, olvasni, számolni alig tudó fiatalként kerül majd a
kilencedikbe, s onnan aztán a szakképzésbe. Ami pedig a kizárólag alapfokú
iskolai végzettségûek csoportját illeti, azt hiszem kicsit pesszimistán ítélitek
meg a helyzetet. Takarítókra, mosogatókra, árufeltöltõkre, segédápolókra,
portásokra, biztonsági õrökre, kocsimosókra, vasúti kocsitakarítókra, konyhai
kisegítõkre, pizza-futárokra, hórukk-emberekre stb. mindig van kereslet
a munkaerõpiacon – olvasd csak el egy Munkaügyi Központban az üres álláshelyek
listáját –, persze korántsem akkora számban, mint amekkora a
potenciális jelentkezõké. Annak ugyan valós a kockázata, hogy életük korai
szakaszát munkanélküliként kezdik, de ez semmi esetre sem indokolja a követelményszint
és az elvárások ilyen mértékû csökkentését. Az sem kizárt,
hogy a nehéz és – a személyiség mentális szféráját csak igen kevéssé terhelõ
– monoton munka hatására néhányan (igen rövid idõn belül) elfogadnák a
tanulást, az igényesebb munkahelyhez, az értelmesebb élethez vezetõ út
megkerülhetetlen részeként. Az általános iskolából a szakképzõkre hagyományozott
tudáshézagok egy része a 9–10. osztályban még befoltozható, persze
kissé nehezíti a helyzetet, hogy – egybehangzó vélemények szerint – ma már
több a hézag, mint a tudás.
180