Megbukott az iskola?

tantestületet és mellékesen 14 tanárjelöltet – köztük 12 nõt – tartott túszként
fogva. Táplálékának ízletességétõl és emésztésének zavartalanságától
függött, hogy a csengõ megszólalása után sikerélménnyel gazdagodva kiröppenünk,
vagy porig alázva kitántorgunk az osztályból.
Két fiú járt a csoportunkba, de csak az egyik érdemelt figyelmet: élsportoló
volt és edzõnek készült, aztán közbejött egy makacs, lassan gyógyuló sérülés,
és az volt a terve, hogy a kényszerpihenõ alatt elvégzi a fõiskolát. Úgy
nézett ki, mint egy jól öltözött Tarzan – legalább két méter magas volt –,
állandóan nevetett, a szünetekben pedig focizott, birkózott, verekedett a
gyerekekkel. Azok persze imádták, ha valamelyik héten nem jelentkezett, már
nyaggattak minket, hogy a Misi bácsi mikor jön? Nos, amikor a negyedikben
Misi tanított, Rudikát az elsõ papírzörgés után megfosztotta táplálékától
– majd a szünetben folytatod kisöreg –, aztán nekiláttak a töltõtollról szóló
fogalmazás elõkészítésének. Rudolf pár percig nem jutott szóhoz, aztán egyre
nyugtalanabb lett, végül csak kimondta, hogy »szopjál le« – ezt korábban
már mindegyikünkkel közölte –, majd kicsit hangosabban megismételte. Misi
úgy csinált, mint aki nem hallja, folytatta az órát, sétált a teremben, aztán
egy alkalmas pillanatban derékon kapta Rudit, és egy lendülettel felrántotta
a feje fölé. A gyereket teljesen váratlanul érte, hogy ilyen pedagógiai magaslatokra
emelkedett, de aztán visítani kezdett, hogy tegyen le, na, tegyen már
le! És akkor nyugi lesz? – kérdezte Misi. Az osztálynak iszonyatosan tetszett
a fejük felett kapálódzó hústömeg, Rudika még reménytelenül rugdalózott
egy kicsit, aztán azt kiabálta, hogy igen, igen, nyugi lesz. Misi csak tartotta,
hagyta, hogy ezt néhányszor még elvisítsa, aztán letette a földre. Kezet
rá – mondta –, és Rudika még mindig nagyon sápadtan Misi markába
csapott, az óra pedig úgy folytatódott, mintha egy elit iskola kiemelt osztályában
lettünk volna. Talán nem is szabadna ezt elmondanom, de nekem
mélységes elégtételt jelentett, hogy hallottam Rudikát visítozni, és láttam,
amikor elsápad a magasban. Úgy látszik, nem mindenki gondolta így, mert
az óra utólagos értékelésekor a csoportból többen is nekiestek Misinek, hogy
»akármilyen is Rudika, nem lehet így megfélemlíteni«, meg hogy »a fizikai
erõfölény nem lehet pedagógiai eszköz«, és volt olyan is, aki szerint Misi »testi
épségében veszélyeztette a gyereket«. Az osztály tanítónõje és a gyakorlatvezetõ
persze hallgattak, végül is abban állapodtunk meg, hogy legközelebb
majd nyugodtabban és átgondoltabban újra értékeljük a történteket. Évfolyamtársnõm
pedig – aki két héttel korábban még annyira félt a negyediktõl,
hogy az óra elõtti szünetben hirtelen és nagyon erõsen vérezni kezdett,
olyannyira, hogy csak késõbb tudta teljesíteni a gyakorlatot –, valami világraszóló
ostobasággal állt elõ: ha az ilyen megoldásokat elfogadhatónak tart-
42