Megbukott az iskola?

a munkám. Három kormánykitüntetésem van.« Az jutott eszembe, hogy a
népmesék és mítoszok szerkezete nem változik: a csúf békából királylány lesz,
az egyszerû molnárlegénybõl Mátyás király fõkapitányt csinál, szürkeköpenyes
ismerõsünket pedig kitüntetik: Józsi neve mától kezdve Joseph von
Szerszamgepes. Ez utóbbi karriertörténet is csak dokumentarista stílusában
különbözik a mesevilágtól. Nem tudom, hogy 1980-ban mennyire hitték el
ezt a gyerekek. Napjainkra persze bebizonyosodott, hogy piacgazdasági körülmények
között Józsi szürkesége, csendessége és szerénysége – minden
pontossága ellenére – sem ér többet, mint a legátlagosabb magyar »átlagosságból
kiváló« osztályzata. Nem feltételezem, hogy a szülõk emlékeznének
ezekre az olvasmányokra, de tudatuk mélyén akaratlanul is lerakódhatott a
következtetés, hogy azok a viselkedési sablonok és életviteli alapelvek, amelyeket
az iskola sugall, szépek ugyan, sõt lehetnek igazak is, csak éppen hasznavehetetlenek.
Nem mondják ki hangosan, hogy mit és hova az iskolának,
viszont gesztusaikkal, metakommunikációjukkal, hanyag legyintéseikkel éreztetik;
többnyire a gyermekük jelenlétében. Még talán igazuk is van, de errõl
nem az iskola tehet. Egy szavahihetõségében kétséges, önértékelésében instabil
intézményrendszernek kellene tehát olyan értékeket képviselnie és közvetítenie,
amelyek megítélésében – hogy finoman fogalmazzak – korántsem egységes
a társadalom. Ráadásul – arrafelé, ahol én tanítok – a gyerekek csak
igen kevéssé hajlamosak az idealizmusra. A saját életük alapján ítélik meg
az értékeket, és nem az értékekbõl kiindulva szemlélik az életet. Az élettel
pedig gyakran kell találkozniuk. A sûrûjével is. Történelem szakos kollégámmal
egy ital mellett rendszeresen elmerengünk az iskola múltján és jövõjén.
Egyik alkalommal elõadtam neki a »hogyan vesztette el iskolánk a szüzességét?«
címû nagymonológomat. Lényegében ennek hallottad most a szalonképes
változatát, mert amennyire emlékszem, akkor volt bennem egy kis indulat
is. Amikor befejeztem az elõadásomat, a kollégám egy darabig hallgatott,
majd elnézett a pohár fölött és azt felelte: amit elmondtál, az igaz, de
nincs benne semmi új. Az iskola nálunk öröktõl fogva az állami intézményrendszer
parasztja volt. Mindig seggbe rúgta a történelem.” (47 éves biológia-angol
szakos tanár)
A hatvanas években – nem csak Magyarországon, hanem Hegyeshalomtól
nyugatra is – a szocializálandó embert passzív és reaktív lénynek
tekintették, akinek terelgetésére a korbács és a mézesmadzag kettõs
eszközvilága tökéletesen elégséges. H. P. Frey amerikai szociológus
szerint „minél nagyobb a modellként szolgáló szocializációs intézmény információs,
pozíciós, érzelmi hatalma, szankcionálási lehetõsége és kontroll-
36