Politikai antropológiai források - MEK

módunk és olyan, első látásra távoli szempontok között, mint amilyen Max Weberé vagyMichel Foucault-é. Tágabb értelemben, az említett összefonódás megfogalmazásának kényszerearra indít bennünket, hogy utakat jelöljünk ki a kutatás számára, és kiemelten kezeljünkegyes olyan tárgyakat, amelyekben a társadalmi élet több dimenziója együttesen jelenik meg.E nézőpont alapján eljutunk társadalmaink politikai életének egyik örökzöld és elhagyhatatlantémájához: a választások kérdéséhez. Ebben a kérdésben együtt jelentkezik a tisztán politikaiprobléma - a hatalomra jutás - és a hatalom újratermelődésének problémája, összekapcsolódvaa bennük szerepet játszó szociológiai és szimbolikus folyamatokkal. A választás a nyugatidemokráciák fókuszpontja. Ám maga a fogalom és a gyakorlat nem korlátozódik pusztán erreaz összefüggésre. A választás felvet egy általánosabb problémát is, amely az antropológusszámára széles kutatási terepként jelentkezik, s ez nem más, mint a politikai reprezentációproblémája. Ezért meg kell vizsgálnunk - s erre a harmadik fejezetben kerítünk sort - azokat arituálékat és szimbolikákat, amelyek a legitimitás színjátékaiban a hatalom megtartásáhozkapcsolódnak.A politikai reprezentáció színjátékait vizsgálva a hatalomról és a szuverenitásról, akormányzók és kormányzottak közötti viszonyokról vallott saját nézeteinket vesszük górcsőalá. Kétségtelenül nem véletlen, ha áttekintésünk végén - mintegy váratlanul - szembetalálkozunka politikai filozófia egyik fő témájával, amely nem más, mint a szuverenitásátvitele az egyénről a közre és képviselőire. Ez az átruházás a politikai állapot lényegi alapja./…/A politikával foglalkozók rituális megörökítéseEllentétben azokkal a nagy politikai rituálékkal - mint például a november 11-i szertartásokvagy a július 14-i ünnepségek -, amelyekben a közösség önmagát fejezi ki és önmagát ünnepliképviselői szavának közvetítésével, az általunk elemzett rítusok a képviselőt a politikávalfoglalkozó réteg megtestesüléseként állították középpontba. A solutréi zarándoklatban és anevers-i avatásban is a képviselőnek az a képessége jelenik meg és válik láthatóvá, hogy ajelen esetlegességén és véletlenein felülemelkedve biztosítani tudja a politikai rend fennmaradását.Ebben az értelemben azon időszakos szuverenitási rítusok egyikével van dolgunk,amelyek a közönség számára érzékelhető módon megjelenítik a képviselő kettős természetét:egyfelől alapvető törékenységét, azt, hogy alá van vetve a rövid távú cselekvés kényszerének(ebből adódnak az újságíróknak szánt „konjunkturális” kijelentések), valamint hogy ademokratikus játékszabályok alapján rendszeresen megkérdőjeleződik a státusza (a szavazásbizonytalan kimenetele adja a niévre-i rítus hátterét is); másfelől azt a szükségszerűséget,hogy neki kell a közösség állandóságát és kohézióját biztosítania.Ennek a választási szimbolikának nagyszerű példáját nyújtja a felmenetel a Panthéonba, azelnök nyilvános beiktatási aktusa 1981 májusában. Szó nem hangzik el, az elnök lépteiegyenesen a Történelem középpontja felé tartanak. De Gaulle-tól eltérően, aki a Diadalívtőllefelé végigment a Champs-Élysées-en a Concorde térig, a hatalom új birtokosa helyzetemegerősítésére vertikális irányt választ. De Gaulle bizonyos értelemben a néppel újra egytestet alkotó diadalmas nemzettel azonosult. Mitterrand a Panthéon felé tart és ezzelmegteremti a szükséges távolságot saját maga és a tömeg között; a beavatási rituálé távolságrautal: Mitterrand ezentúl teljes mértékben felvállalja a választottság következményeit. Akövetkező szakasz, melyre a Panthéon kriptájában kerül sor, ugyanennek a mozdulatnak ameghosszabbítása: az új elnök függetlenedik a földi világtól, hogy kis idővel később, ahalállal való szembenézés, a nagy elődök melletti meditáció után, visszatérjen hozzá. A hang-106