Politikai antropológiai források - MEK

Család és politikumA legelterjedtebb metaforák között is első helyen szerepel a politikai család fogalma. De mintlátni fogjuk, a hozzá tartozó szemantikai mező nem homogén. A családot gyakran emlegetik ajobboldalon. Az ellenforradalmi gondolat a családdal olyan paradigmára tett szert, amellyel ellehetett gondolni az egyén beillesztését a társadalom testébe. A család természetes kifejeződéseennek a beillesztettségnek. Bonald - az iskola egyik képviselője - 1816-ban a válástmegtiltó törvény előterjesztője volt. Ahogyan René Rémond mondja: „A jobboldaligondolkodásban a család tematikájára is hosszú és nagyszerű sors várt, s a politikai éstársadalmi konzervativizmus híveit mind a mai napig az egyik legbiztosabb módon arról lehetfelismerni, hogy milyen jelentős szerepet juttatnak a társadalom szervezetében a családnakmint alkotóelemnek” (1982: 58).A helyi önkormányzatokat, a szakmai és politikai szerveződéseket a család modellje szerintgondolják el. „Az ultrák ideális állama nem a modern társadalom névtelen, személytelen,adminisztratív jellegű állama, hanem paternalisztikus, patriarchális monarchia, amelynek azuralkodó nem annyira vezetője, mint inkább atyja” (uo.). A Bonald vagy Joseph de Maistreáltal képviselt tradicionalista ideológia azért érdekes itt a számunkra, mert még a jobboldalstrukturálódására is kihatott. Az elemzők felismerték, hogy a politikai jobboldal különbözőalkotóelemei könnyebben határozzák meg magukat „vonzalmakon” alapuló vagy „szellemi”családként, mint pártokként, strukturált szervezetekként. Ez részben abból adódik, hogy acsalád bizonyos értelemben par excellence „természeti” társulási forma. A családhoz valótartozás másrészt a bürokráciát, a pártok saját vertikális szerveződéseit jellemző merevségelutasítását is jelenti - legalábbis elméletben.Valóban, a modern pártstruktúrát a baloldal - a radikálisok és a radikális szocialisták pártja -alakítja ki 1901 után. A példát az SFIO is követi 1905-ben, majd az utóbbi szakadásakor aKommunista Párt (PC) is 1920-ban. Minden esetben belső hierarchiával, sok aktivistával ésállandó taggal rendelkező igazi szervezetek jöttek létre. Velük szemben a két háború között anagy jobboldali áramlatokat olyan szerveződések képviselték, mint a Demokratikus Szövetségvagy a Köztársasági Unió, amelyekből az egymást követő kormányok tagjaikat toborozták.1945 után a Függetlenek és Parasztok Országos Központja (CNIP) vált ezen áramlatok parlamentigyűjtőhelyévé. A helyi notabilitásokból álló CNIP egyébként rendelkezett hatáskörrelfelruházott országos vezető szervvel is (ez dönthetett a jövendő képviselők elfogadásáról).Ám az egyensúly törékeny maradt, és a de Gaulle-lal való kapcsolatok alakulása már jelzi,hogy felbomlás vár a szervezetre, amely megoszlik az 1962-es bizalmatlansági indítványmegszavazói és azok között, akik Valéry Giscard d’Estaing-nel együtt helyeselték a tábornoknépszavazás-tervezetét.Valéry Giscard d’Estaing a Független Köztársaságiak (RI) csoportját hozta létre. Az RItanácskozásán egyik vezetője, Jean Chamant kijelentette: „Egy szellemi családba tartozunk”(1964. február), amihez Giscard d’Estaing hozzátette: „Nem párt akarunk lenni” (uo.). Néhányévvel később (1968) színre lép az RI Országos Szövetsége is, de főleg olyasféle klubokalakulnak, mint a „Perspektívák és realitás” (1968). Giscard d’Estaing szavaival élve, valóságos„politikai faiskolák” kialakítása a cél. A stratégia kezdeményezője szüntelenül hangsúlyozzaa „szellemi család” szervezetének szükségszerű rugalmasságát, szemben a gaulleistákcsaládjával, amely viszont - bár elutasítja a baloldali modellt - kezd párttá válni. 1969-ben, amikor de Gaulle távozásával hatalmi űr támad, Giscard d’Estaing - aki részben felelős anépszavazás sikertelenségéért - tudatja, hogy „P. urat” (Pinay-t, Pompidou-t, Pohert?!) fogja110