Politikai antropológiai források - MEK

Konfliktusok az autonómiahierarchiábanA nemzeti területi egységeket hierarchikusan építették fel a legalacsonyabb körzetektőlkezdve egészen a tagköztársaságokig. Ezzel összefüggésben más és más jogi és gyakorlatilehetősége volt a nemzeti kultúr- és nyelvpolitikának. A szövetségi- és autonóm köztársaságoka szovjet időben önálló alkotmánnyal bírtak, akkor is, ha ezek a központosított szovjetállamhatalmi gépezetben a valóságban keveset értek. A tagköztársaságnak ezen felül megvolta kiválási joga, melyet annak idején a „megtehetitek, de megbánjátok” mottó szellemébenhoztak létre.Ebben a hierarchiában létezett felemelkedés és lecsúszás, valamint állandó nemzeti elégedetlenkedésazoknál a népeknél, akik úgy érezték, hogy túl keveset kaptak. Sok kis népnek nemis volt autonómiája ebben a rendszerben, mások, mint a krími tatárok vagy a németek adeportálásokkal veszítették azt el. Így hozott létre a szovjet nemzetiségpolitika egy olyantagozódást, mely alapvető struktúrájában sem felelt meg az ideológiai alaptézisnek, a népekegyenjogúságának.A felosztás problémáiA tagolás legérdekesebb eleme feltétlenül a nemzeti területek szétválasztása különbözőstátusú területekben. Ezt leginkább a matrjoska-babával lehetne jellemezni. Így foglaltmagába a szovjet korban az Oroszországi föderáció 16 autonóm köztársaságot és 18 autonónterületet és járást. Ezeknek többsége azóta köztársaság lett és a Föderáción belül szuverenitástszeretne kapni. Grúziában a köztársaság területének egynegyede veszett el, ennek jelentősrésze a Fekete-tenger partvidékén, az abházok, az oszétek és az adsarok területi egységeinekkezére jutott. Feszült a viszony a központi kormányzat és az autonóm kisebbségi területiegységek között Tadzsikisztánban (Badahsan-hegy), háborús a viszony Azerbajdzsán és aKarabah-hegység között, Grúzia és Abházia között, Moldávia és a kikiáltott Dnyeszterköztársaság,valamint Oroszország és Csecsenföld között. 1991-ben újra létrehozták a Sztálináltal 1944-ben megszüntetett krími autonómiát, azóta a többségében orosz és orosznyelvűnépesség viszonya feszült a fölérendelt Ukrajnával. Egyedül Üzbegisztán és a Karakalpakisautonóm köztársaság között létezik - legalábbis eddig - feszültségektől és szeparatistatörekvésektől mentes térség.Egy pillantás a Szovjetunió nemzetiségi térképére világosan megmutatta még a szétesés előtt,hogy ezeken a pontokon etnikai-területi viták fellángolásával kell számolni, melyet aKarabah-konfliktus mutatott először a valóságban. A matrjoska-baba modellje negatív példájaa függetlenné vált államok belső stabilitásának és külső biztonságának. Hátulütőjük, hogyezek az államok igen érzékenyek a külső behatásokra, így főleg a leghatalmasabb szovjetutódállam szavára. Oroszország a kaukázusi és a moldáviai konfliktusokban meglehetősenkétes módon emelte fel a szavát, amennyiben 1992 vége óta a térség legitim rendteremtőjénektekintette magát az egész ex-szovjet területen és mint konfliktuskezelő és béketeremtőhatalom definiálta önmagát. Ezzel egy időben az orosz csapatok rendszerint valamelyikoldalra álltak. A „pax russica” és a „bellum russicum” mint a beavatkozás két oldala amoldáviai konfliktus és az abháziai események menetében egyszerre voltak jelen.Ezekben a konfliktushelyzetekben az érintett államok, a FÁK és a nemzetközi szervezetekigen súlyos feladatok előtt állnak, hiszen szituációnként és az aktuális erőviszonyoknakmegfelelően ki kell választani az autonómia, a föderáció, a konföderáció és a függetlenségközül a konfliktus megoldása szempontjából a legmegfelelőbbet az autonóm terület és a153