Politikai antropológiai források - MEK

fölérendelt állam között. A népek jogát eközben két elv is kikezdi: egyfelől a nemzetiönrendelkezés joga, másfelől az államok területi integritásának elve.Abházia változatlan státusa és viszonya Grúziához jól jellemzi ezt a szituációt. Az abház oldalvagy teljes állami függetlenséget kíván Grúziától vagy nagyfokú autonómiát egy konföderatívGrúzián belül, a grúz kormány pedig csak korlátozott autonómiát hajlandó adni egy unitáriusgrúz állam keretein belül. Az unitárius állam területi integritásának hangsúlyozása és ezzelegy időben a területi autonómia megtagadása a behatárolható helyen élő kisebbségi népcsoporttoktól- ez határozza meg ma leginkább a déli FÁK tagállamok országainak politikaimentalitását, különösen Grúziában és Azerbajdzsánban, ahol a területi fennhatóság meglehetősenlabilis, valamint Kazahsztánban, ahol az államterület északi részét fenyegető burkoltorosz igények és etnikai összetétele is kihívást jelentenek a vezető nemzetiség számára.Egy konfliktusrégió példája: a KaukázusA Szovjetunió szétesésének nemzetiségi robbanásánál nem volt ennél a régiónál konfliktusrapredesztináltabb. Ebben az esetben azonban az okokat kutatva a jóval a szovjet érát megelőzőidőkbe kell visszanyúlnunk. A térség 19. századi orosz annexiójával együtt drámai etnikaiváltozások mentek végbe. Különösen érvényes ez a cserkesz vagy agyde népek számáraészaknyugaton. 1864-es katonai leverésükig a cserkeszek voltak az Észak-Kaukázus legerősebbnépe (1-3 milliós lakosság), akik az orosz terjeszkedéssel szemben heves ellenállásttanúsítottak. A megszállás után a terület pacifikálása nagyméretű üldözésekkel párhuzamosanment végbe, a lakosság száma a tizedére esett vissza. Több cserkesz emigrációs hullámjelentős diaszpórát hozott létre a Közel-Keleten (Jordánia, Törökország), melyek számát mára2 millióra teszik. Elüldözés és kivándorlás tette szabaddá a helyet a Fekete-tenger keletipartján a szláv telepesek számára. Hasonló sors jutott a cserkeszekkel szoros rokonságban állóabházok osztályrészéül is.A 19. századi orosz társadalom Kaukázus-képéből egy mozzanat mindenképpen figyelemreméltó:a kaukázusiak harciassága. Íme egy tipikus orosz újságcikk a 19. század első felénekkaukázusi harcairól: „Néhány nép hódító hírben áll, mint a kabardinok és a lesginok, a többiekkivétel nélkül háborút viselnek szomszédaikkal. A háború e népek valódi életformája ésszokása”. Ez a kép minden bizonnyal torz. Oroszország olyan korszakban ismerte meg aKaukázust, amikor - saját terjeszkedő politikája miatt - felkelések és ellenállási mozgalmaksöpörtek végig a területen. Terjeszkedése a régióban, különösen az Észak-Kaukázusban és ahegyi népek között véres gyarmati háborúvá fajult, büntetőexpedíciókkal és üldözésekkeltarkítva. Az erőszak, ami az orosz előrenyomulást jellemezte, és ami megfelelő nagyságúellenállást keltett életre, határozta meg az itt élő népek viszonyát az oroszokhoz egészennapjainkig.Ha megfigyeljük ezen népek nemzeti mozgalmait, a csecsen köztársaság lázadását vagy akaukázusi hegyi népek konföderációját, ezek közvetlenül visszanyúlnak a 19. századicserkesz, csecsen és dagesztáni harcokig.Ehhez a viszonyokat alapvetően meghatározó múlthoz 1917 után újabbak párosultak: adagesztáni polgárháború, a bolsevikok harca a konzervatív egyháziakkal, melyeket a samilokkeltettek újra életre, az ország nagy részét elpusztította. Csecsenföldön és az Észak-Kaukázusegyes részein még 1921 után is sokáig tartotta magát a szovjetellenes felkelés. A legfontosabbés máig elevenen élő erőszakos megnyilvánulást azonban a Sztálin nevéhez fűződő etnikaialapú deportálások jelentik, melyek alapvető módon avatkoztak be a Kaukázus nemzetiségiviszonyainak labirintusába. Különösen ez bizonyult olyan időzített bombának, melyről Jelcin154