Politikai antropológiai források - MEK

Abner CohenPolitikai antropológia:a hatalmi relációk szimbolizmusának elemzéseEgy évtizeddel ezelőtt egy politika tudománnyal foglalkozó, kiváló tudós kivitelezte apolitológia a szociálantropológia keretein belüli áttekintését, hogy megállapítsa azok hozzájárulásáta politika tudományokhoz általában (Easton 1959). következtetése tömör volt ésmeggyőző: „Politikai antropológia még nem létezik”. Szociálantropológusok - érvel - apolitikában csak indirekt módon érdekeltek, és így is csak annyira, amennyire az hatással vanmás bevett változóra a társadalomban. „A tisztán politikai megfontolások esetlegesek arokonsági struktúrára és annak általános társadalmi hatásaira fektetett hangsúlyszempontjából” (1959:212).Bailey néhány tömör és csípős ez elleni megjegyzésétől (1968: 281), Easton ítélete meg nemvitatott maradt. Mégsem tudok más, a szociálantropológiára tett megjegyzést felidézni, amelyolyan romboló hatású és ilyen akadémikusan felelőtlen lett volna, mint ez. Romboló hatású,először, mert Easton egyike a mai politikatudomány vezető alakjainak és nézetei hatalmasjelentőséggel bírnak a társadalomtudományi körökben. Másodszor, a politikai antropológiárólszóló cikke (1959) és elmélyedése a „politikai rendszer” fogalmában, népszerűvé tette őt aszociálantropológusok között (Gluckman & Eggan 1965), akik közül, úgy tűnik, néhányannagy súlyt helyeznek az ő ítéletére. Még egy olyan kaliberű antropológus, mint Southall iselfogadni látszik Easton nézetét és mentegetőző megjegyzésekkel megelőzve a lehetségesLeach-féle „lepkegyűjtő”-vádakat, azt sürgette, hogy emelkedjünk felül gyengeségeinken,belekezdve a politikai rendszerek új, kifinomultabb, egydimenziójú osztályozásába (Southall1965). Easton értekezése felelőtlen, mert alapja, úgy tűnik néhány olyan monográfia sietőselolvasása, amelyek történetesen épp az Ő munkája elkészülte előtt röviddel jelentek meg.Ahogy alább rámutatok, mellőz az antropológián belüli olyan egész eszmei áramlatokat,amelyek felmérhetetlenül hozzájárultak a politikatudományhoz. A legnagyobb baj az, hogyteljességgel félreérti a központi teoretikus problémák természetét, amellyel a szociálantropológiafoglalkozik.Easton úgy ír, mintha konszenzus lenne arról, hogy tulajdonképpen mi is az a politikaiantropológia. Azonban ilyen konszenzus még nem létezik. Valójában a politológusok maguksem értenek egyet a politikatudomány pontos tárgyköréről. Easton saját tárgyának egyik újabbáttekintésében (1968) megállapítja: „A politikatudomány még mindig keresi saját identitását”és az A framework for political analysis című könyvében, amelyet nemrégiben, 1969-benadtak ki, még mindig az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen változókat kellene a ‘politikairendszernek’ felölelnie. Ha manapság ez a helyzet a politikatudománnyal, amelyről Ő olysokat tud, akkor nyilvánvalóan nem lehetett tíz évvel ezelőtt olyan biztos abban, hogy milyenváltozók bírtak nagy fontossággal a politikai antropológiával kapcsolatban.Ez az ügy nem játék a szavakkal, nem definíciókkal vagy rivális diszciplínák közöttiszócséplés kérdése. Az ügyek annál sokkal lényegesebbek, hiszen a szociálantropológiának atudományon belüli szerepének tárgyához tartozó kérdések egészét vetik fel. Nemcsak Afrikaés Ázsia függetlenségüket nemrég elnyert országainak változó társadalmairól, hanem a fejlettországok összetett társadalmairól is. Hagyományos vizsgálati tárgyunk - az izolált, kisméretarányú társadalom - sarkalatos politikai változásokon ment keresztül és többé már nemtanulmányozható úgy, mintha még mindig viszonylag autonóm lenne, hanem az új államintézményes struktúráján belül kell szemlélni. Ez rábírja a szociálantropológiát, hogy