Politikai antropológiai források - MEK

politika az utóbbi időben széles körben hangoztatta, a legnagyobb diaszpórát az oroszok a„közel-külföldön” alkotják (1989-ben 25 millió), utánuk jönnek az ukránok 6 millióval.A kontinentális soknemzetiségű nagyhatalmak első világháború utáni összeomlása utánkialakult vándorlási folyamatai is jól összevethetőek a Szovjetunió bukását követőkkel.Különösen az Oszmán Birodalom felbomlása és területének újrarendezése nemzetállamialapokon okozott a térségben jelentős migrációt és menekülthullámot. Ez első 20. századinépvándorlás méreteitől még messze áll az egykori szovjet tagállamok közötti népességcsere,de a menekültdrámák a Kaukázusban (Örményország - Azerbajdzsán, Örményország -Abházia, Észak-Oszétia - Ingusföld) és Közép-Ázsiában (Tadzsikisztán-Afganisztán)kísértetiesen idézik fel az akkori eseményeket.A megnövekedett migráció a kiindulópontjául és céljául szolgáló helyeken is komoly problémákatokoz. A célországok (mindenekelőtt Oroszország) gazdasági és társadalmi integrációképességemeglehetősen kicsi. A kivándorlás sújtotta területeken a jelenség a szakképzettmunkaerő eltűnésével jár együtt, mely komolyan veszélyezteti bizonyos termelési ésszolgáltatási ágazatok létét. Az igazság kedvéért azonban meg kell tisztítani az Oroszország ésa Dél közötti migráció jelenségét a rá rakódott politikai értékítéletektől. Oroszországbanennek kapcsán a sértett nemzeti büszkeség és az elveszett orosz nagyság merül fel, melynekcsak táplálója a „közeli külföldön” élő oroszokkal való diszkriminatív bánásmód. Valójábanazonban egy már a 70-es években megkezdődött folyamat gyorsult fel a Szovjetunió bukásátkövetően, mégpedig az oroszok visszavándorlása délről Oroszországba. A nyolcvanasévekben az oroszok exodusa Közép-Ázsiából folyamatosan erősödött, Kazahsztánban az ottélő orosz népesség 6,6 %-át, Üzbegisztánban 7,4 %-át, Kirgizisztánban és Tadzsikisztánban7,7 %-át, Türkméniában pedig 10 %-át. A 90-es évek elejére a migráció mérete soha nemlátott méreteket öltött.Az etnikai alapú erőszak miatt kitörő tömeges elvándorlás azonban - mely például egy, aGorbacsov Alapítvány által megjelentetett tanulmányban mint a „közeli külföldön” élőoroszokat fenyegető reális veszély jelenik meg, és mellesleg az egész Európától keletre fekvőgeopolitikai térséget robbanással fenyegeti - meglehetősen valószínűtlen. Nem tagadhatóugyanakkor, hogy az oroszok elvándorlását sok esetben helyi inzultusok, konfliktusok és azáltalános elbizonytalanodás idézték elő, sőt a forró pontként nyilvántartott Dél egyes területeina migráció valóban meneküléssé változott.Mint a menekültáradat legfontosabb forrását, a Kaukázust kell megjelölnünk. Örményországés Azerbajdzsán között az 1988-as Karabah-konfliktus óta mindkét oldal igen erőteljesüldözéseinek következtében hatalmas népvándorlás zajlott le: 1979-ben Örményországbanmég 160.000 azeri élt, 1989-ben már csak 84.000, az azerbajdzsáni örmények száma pedig475.000-ről 392.000-re csökkent. 1989 után természetesen tovább folytatódott a lakosságcsere,így tovább csökkent a kisebbségek létszáma. Örményországban a szituáció hasonlatosaz 1918-ban megszerzett függetlenség után kialakulthoz. A háborúban és gazdasági válságbankimerült országnak akkor is jelentős számú menekültet kellett befogadnia, mely messzemeghaladta erejét. Azerbajdzsánban 1993-ban a bevándorolt és még nem integrált lakosságszámát 1,2 millió főre tették. A belső menekültek száma az örmény offenzívákat követően - ésaz ország területének 20%-os megszállását követően hatalmasra duzzadt.Grúziában egymást követő három menekülthullám rázta meg az egyébként is instabilhelyzetben lévő államot. 1991/92-ben oszétek ezrei lépték át a határt a dél-oszét területekenfolyó harcok során, melyekben az oszéteket a grúz nemzeti gárda alakulatai az OroszFöderáció Észak-Oszétia köztársaságába űzte. 1992 októberében abház alakulatok űzték elÉszak-Abházia (Gagra) grúz lakosait, minekelőtte a grúz nemzeti gárda nyomást gyakorolt az150