Politikai antropológiai források - MEK

A két világháború közötti Kelet-Európa emlékeiA Szovjetunió utódállamai Örményország kivételével etnikai összetételükben többnemzetiségűállamok, melyek történelmükben először, vagy - mint például a balti vagy a Kaukázusontúli országok esetében - újra mint „nemzetállamok” próbálják önmagukat definiálni.Legtöbbjük nem tud újkori történelmi tradíciókhoz visszanyúlni, legalábbis nem a jelenlegfennálló határok között. Ez érvényes a legnépesebb nem orosz népességű utódállamra,Ukrajnára is.A helyzet erősen emlékeztet arra, ami az első világháború után meghatározta Kelet-Európatörténetét: a kontinentális többnemzetiségű birodalmak szétesésével (Ausztria, Oszmán Birodalom)„nemzetállamok” jöttek létre, melyek azonban a valóságban „nemzetiségi államok”voltak, melyekben kezdettől fogva egyre erősödő ellentétek léteztek a névadó „államnemzet”és a kisebbségben élő különböző etnikai csoportok között, amely ellentétek irredentamozgalmak kialakulásához vezettek. Karl Renner, a nemzetiségi kérdés osztrák szocialistateoretikusa ezt a szituációt már jóval a Habsburg Birodalom szétesése előtt így jellemezte:„Az országok nemzeteket szakítanak szét, így nem csoda, hogy a nemzetek szét akarjákszakítani az országokat”.Az osztrák, oszmán és cári soknemzetiségű birodalmakhoz képest azonban a Szovjetuniófelépítésében, etnikailag megragadott területi egységeiben és a „nemzeti államiság”intézményrendszerében mindvégig hordozta az etnikai-territoriális elvet. Az etno-territoriáliselvű tagolódás állandó manipulációja azonban - területi módosítások a tagállamok között, azegyes területek politikai státusának megváltoztatása, sőt akár egész népcsoportok deportálása -olyan konfliktusokat hozott létre, melyek az összeomlás folyamán újra a felszínre kerültek. „Aszörnyű igazság az, hogy a totalitarizmus időzített bombákat helyezett el a nemzetek egymásközötti kapcsolatába. Sajnos ezek éppen a mi változó korunkban robbannak fel”. Ez az idézetJelcin egy 1994-ben elhangzott felszólalásából a FÁK déli régiójának nagy részére érvényesmegállapítás.Azon népcsoportok aránya, melyek nem tartoznak a névadó „államnemzethez”, a legtöbbfüggetlenné vált államban 20 % felett van, Kazahsztánban ez az arány 50 %-nál is magasabb.Lényegében csak a több mint 90%-ban örmény nemzetiségű Örményország számít etnikailaghomogénnek, főleg az 1988-ban kirobbant Karabah-konfliktus óta erőszakosan elűzött azerikisebbség létszámának csökkenése miatt. Az utódállamok közül Azerbajdzsán és Litvániarendelkezik még a köztársaságon belül 80%-nál nagyobb etnikai többséggel, ami azonbanennek ellenére sem kíméli meg (főleg Azerbajdzsánt) az etnikai konfliktusoktól. A Karabahkonfliktusnéhány kevésbé ismert, de meglehetősen nagy horderejű kisebbségi konfliktus előlvonja el a figyelmet, mint például északon a kaukázusi lisginok és délen az iráni talysokproblémáját. Az etnikai arányok másik végletét Kazahsztán jelenti az államnemzet legkisebb(de állandóan növekvő) számával (ma valamivel 42 % felett).Néhány tagállamban a kisebbségi népcsoportok kivándorlása vagy súlyosabb esetekbenmenekülése változtatta meg a nemzetiségi viszonyokat. A legtöbb déli és ázsiai utódállambanaz államalkotó nemzet létszámarányának gyarapodása a kisebbségek fent említett fokozottkivándorlásával és az államalkotó nemzetiségnél jelentkező magas születési arányszámmalmagyarázható, aminek következtében az orosz és a szovjet korszakban kialakult keveredésifolyamatok visszájukra fordulnak, és bizonyos tekintetben egy rehomogenizálódás megyvégbe. Ennek fényében egyre romlik a kisebbségek státusa is, főleg olyan utódállamokbanmint például Kazahsztán, ahol a diaszpóra hazatelepítése hivatalos kormányzati politika.1992-ben Nasarbajev elnök adatai szerint 100.000 kazah vándorolt be Oroszországból,Közép-Ázsiából, Mongóliából és Kínából „etnikai szülőhazájukba”. Mint az orosz hivatalos149