A katolikus egyház krisztusi eredete

145
nak a nőtlen pap előtt, hanem inkább az a lelkület, amelyet
a papi nőtlenség bű betartása feltételez. A hívő valahogy
érzi, hogy a fogadalmához hű papnak ez a hűség nagy ön-
uralomba, sok dicsőségteljesen megállt, de fáradságos küz-
delembe, nagy lelki égfelé-fordulásba került; érzi, hogy aki
eddig a magaslatig eljutott, annak nemcsak nagy megpró-
báltatásokon kellett győzedelmesen keresztülmennie, hanem
igen erősen kellett az Isten felé irányozódnia, az Istenbe
kapcsolódnia – s ez az érzés nyitja meg bizalmát és ajkát a
pap előtt. Ezért is gyónik, a legtöbb hívő sokkal szívesebben
ismerős jó papnál, mint valami teljesen idegennél; az ember
messziről a fordítottját képzelné s mégis így van. Az isme-
rősség nem képez akadályt többé a bizalom útjában, mihelyt
a hívő tudja, hogy ez a pap csakugyan Istennel egyesült
lélek, aki komolyan veszi egyházi kötelességeit s egész lelké-
vel az Istennek él. Ennek a megfigyelésnek csodálatos példáit
láthatjuk mindenütt, ahol buzgó s épp emiatt híveiktől ked-
velt és szeretett lelkipásztorok vannak.
Εz is egyike azoknak a szempontoknak, amelyeket a
távolról szemlélők alig vesznek és alig is vehetnek észre.
Ezért, is nehéz a cölibátusról ítélni olyannak, aki a mi hit
életünk finomabb vonatkozásait kellőleg nem ismeri.
Épp ebből a szempontból van valami igen mély és íínom
igazság abban a felkiáltásban, amelyet egy igen művelt s
hitbuzgó lelkületű hölgy ajkáról hallottunk, mikor a szegedi
konciliábulum ismert „határozatának” hírére, hogy a papi
celibátust el akarják törölni, önkéntelenül így kiáltott fel:
„No, akkor nem is megyünk többé gyónni!”
Hozzátehetjük: nemcsak a hívők bizalmának csatornáit
nyitja meg az őszintén vallott s a betartott celibátus s a vele
szükségkép egybekötött; erősen természetfeletti gondolkozás,
hanem fordítva: a pap érintkezését is a hívekkel ez teszi
csak amúgy igazában lelkipásztorivá, szabaddá és fölényessé.
Λ pap minden lehet a lelki gyermekeivel szemben, csak
gyönge, gyúlékony és fegyelmezetlen nem. Az a pap nem
lehet igazi lelkipásztor, akinek a lelke-teste a tűzvész köze-
lében sem tud nyugodt, biztos és ingathatatlan maradni;
akire nézve az érzékiség kérdései és sebei, amelyekkel a lelki
tanácsadás óráiban úgyszólva percről-percre foglalkoznia
kell, nem régóta letárgyalt s régóta legyőzött dolgok, melyek
fölött ő higgadt, szinte orvosi nyugalommal ítélkezik. Az a
pap, aki az érzékiséggel rég le nem számolt, lelkipásztori
tisztjében mindig veszedelmes lesz önmagára s híveire nézve.