A katolikus egyház krisztusi eredete

114
a katolikus hithez tartozót pápai teljhatalmából, mint az
egész katolikus Egyházra kötelezőt szabadon, ünnepélyesen
és hivatalosan kihirdetett volna. Harmadszor s ez a fő: az
árián hitviták története három sirmiumi formulát ismer,
amelyek közül csak a második nevezhető határozottan eret-
nek-ízűnek; már pedig Liberius minden valószínűség szerint
a harmadikat írta alá. Ennek pedig legfölebb a kifejezés-
módja nem eléggé világos, de semmiesetre sem lehet eret
neknek minősíteni. A pápa tehát ebben az esetben is leg-
fölebb a kifejezésmódban engedett, ebben követhetett el némi
botlást vagy gyengeséget is (Jeromos pl. „lapsus Liberii”-
ről beszél, ami azonban onnan is eredhet, hogy hitelt adott
a császár pártja által Liberius ellen terjesztett rágalmazás-
nak); de semmiesetre sem engedett a katolikus igazságnak
köteles védelméből. Ez annál is inkább feltehető, mert Libe-
rius csakugyan előbb is utóbb is változatlanul nemcsak ellen-
sége, hanem kérlelhetetlen üldözője volt az árián felfogás-
nak. Ezért is fogadták a rómaiak nagy diadallal a hazatérő
pápát; pedig az ariánokat szívből utálták s Liberius gyenge
ségét nem bocsátották volna meg neki egyhamar.
A másik eset, melyet a csalatkozhatatlanság ellenségei
felhozni szoktak, a Honorius pápa esete. Azt mondják, Hoiio-
rius pápa a monotheletizmust tanította abban a két levelé-
ben, amelyet Sergius konstantinápolyi pátriárkához intézett.
Honorius, úgy látszik, csakugyan túlengedékeny volt, nem
mintha az eretnekséget egy pillanatig is elismerte vagy taní-
totta volna (ezt egyetlen szavából sem lehet jogosan követ
keztetni), de igenis annyiban, hogy nem elég nyíltan s eré-
lyesen lépett fel a tévedés ellen. Ép ezért II. Leó nyíltan hi-
báztatta őt s kárhoztatta eljárását (Necnon et Honorium
damnamus ... Qui flamman haeretici dogmatis non, ut decuit
apostolicam auctoritatem, incipientem extinxit, sed negle-
gendo confovit). Honorius bűne eszerint az volt, hogy „nem
irtotta ki az eretnek tanítást mindjárt kezdetében, úgy ahogy
az apostoli tekintélyhez illő lett volna, hanem elhanyagolva
azt, hozzájárult annak elterjedéséhez.” Ez tehát mulasztási
hiba volt, nem a tévedésnek tanítása s még ha az lett volna
is, semmi sem jogosít fel arra, hogy a Sergiushoz intézett két
levelet kathedrai döntésnek tekintsük; teljesen hiányoznak
belőle az „ex cathedra”-döntéseknek szokásos ünnepélyes for-
mulái, a teljhatalom emlegetése, a döntés kötelező voltának
hangoztatása s hasonlók. Már pedig a pápai csalatkozhatatlan-
ság tana csak az ünnepélyes, katedrái döntésre vonatkozik.