A katolikus egyház krisztusi eredete

159
hogy eleve hamis kultúra az, mely az emberiségnek csak egy
parányi részét tartja hivatva a kultúra javainak élvezetére.
A lucullusi lakomák, a cézári diadalmenetek és cicerói szónok-
lati bravúrok mellett az ókor kultúrképén ott sötétlik a töme-
ges embermészárlások, a véres cirkuszi játékok, a rabszolga-
intézmény és a kultuszként űzött orgasztikus erkölcstelenség
borzalmas fekélye. Az a kultúra, mely az ókor legműveltebb
népeit az erkölcsi tönk zátonyára s innen a fizikai szél bomlás
örvényébe sodorta, csak félkultúra s a maga egészében csak
álkultúra lehetett.
Nehéz, végtelenül nehéz feladat, a világtörténelem epo-
cháit úgy állítani szembe egymással, hogy az azokat irányító
benső vezetékek és rugók hajtóerejét és értékét a maguk
egész intenzivitásában és extenzivitásában szemlélhetővé te-
gyük. S mit kellene megrajzolnunk mást, mint az emberiség
egész kultúrtörténelmét, hogy a Krisztus-előtti és Krisztus-
utáni kultúra lényeges különbözeti pontjait kellőleg szemlél-
hetőkké tegyük! Egy Chateaubriand, egy Döllinger, egy
Grupp egész kul túrtörténelmét kellene ideiktatnom, ha ezeket
a kultúrtörténeti külömbözeti pontokat csak némileg is mél-
tatni akarnám.
S a kép, melyet az ókor kultúrájáról ily úton alkot-
nánk, még mindig túlságosan enyhített, elmosott, szépített
kép volna. Magát az ókort kellene megszólaltatnunk, magá-
nak az ókornak irodalmi, művészeti és régiségtani emlékeit
kellene szemügyre vennünk, hogy arról a kulturális korrup-
cióról méltó fogalmat alkothassunk, mely az ókor kultur-
képét elrútítja. Aki egyszer végiglapozta Plautust és Ovidiust,
vagy a római szatirikusokat, Tibullust, Propertiust és máso-
kat, aki megborzad ama hallatlan cinizmus láttára, mellyé!
az ókor az emberi méltóságot, a női erényt, a könyörület, sze
mérem és tisztesség erényeit a sárba tapodta, az látni fogja,
hogy korunk, melyet a raffinait élvezetek korának szoktak
nevezni, még mindig valóságos kolostori erkölcsi magaslaton
áll az ókorhoz képest. Mert ha ma ezrével szedi is áldozatait
a bűn, legalább mégsem léphet ki szemérmetlenül és leple
zetlenül a közterekre mint erény, mint közintézmény, mini
államilag és társadalmilag szentesített istentisztelet.
A bűn istenítése.
Hogy erre nézve csak egyetlen példát említsünk, az
ókor a legszégyenletesebb bűnöket épen az erény és vallásos
ság nevében űzte. A mithoszokat azért t a lá l t á k ki, hogy bű-