A katolikus egyház krisztusi eredete

142
giai irányban a papi nőtlenség egyik eleven megnyilatko-
zása amaz ismertető jelnek, melyen Krisztus igazi egyháza
a százféle keresztény szekta között örök időkig felismerhető
lesz: a szentségnek. Krisztus igazi Egyházában kell, hogy
mindenkor legyenek szentek, legyenek az egyéni érdekeken
s önszereteten győzedelmeskedni tudó, hősi lelkek. Ha vala-
hol, akkor az egyházi rendben, az evangélium hivatásos hir-
detői és képviselői körében kell ennek az erkölcsi hősiesség-
nek virágoznia s kell ezt a virágzást intézményesen biztosí-
tani. A lelki nagyságnak pedig, ahogy azt az evangélium hir-
deti és felfogja, két hatalmas alappillére van: a kereszthor-
dozó lemondás befelé s a felebaráti szeretet kifelé. Az inte-
lem, hogy „ne ápoljátok a testet az ő kívánságai szerint”,
hogy „az odafennvalókat keressétek, ne a földönlevőket”,
hogy „aki nem hagyja el atyját, anyját . . . feleségét ... az
én nevemért, nem lehet az én tanítványom”, hogy „aki utá-
nam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és
kövessen engem”, tökéletes és intézményes gyakorlásra talál
az önként vállalt s híven követett celibátusban. Hasonlókép
a szeretet is: aki a sokakért, a hívekért lemond a családi élet
örömeiről, vigaszáról, bájáról, akinek minden szerelme, vi-
gasza, boldogsága, álma, öröme, bánata: a keresztény nép, a
rábízott nyáj, a Krisztus nagy családja, aki épp azért nem
adja oda szívét egynek, hogy odaadhassa sokaknak, minden-
kinek, minden szegénynek, minden tudatlannak, minden szen-
vedőnek, minden vigaszraszorulónak: az oly fokban gyako-
rolja a krisztusi szeretetet, aminő még a családapai és hitvesi
szeretetnél is szentebb, nagyobb, önzetlenebb, krisztusibb. S
hogy a katolikus Egyház a lemondásnak és a szeretetnek ezt
a remekbe költött intézményét be merte állítani a világba s
nemcsak beállította, hanem intézménnyé, az Egyház szol-
gáira nézve kötelességgé s a rendek felvételének feltételévé
merte tenni s hogy ebben a merészségében papsága óriási
részében nem csalatkozott: ez olyan erkölcsi vívmány, ez oly
emberfölötti eredmény, amelynek az emberi heroizmus törté-
netében párja nincs és amely egymaga biztosítja az Egyház-
nak a sanctitas, az elevenen lüktető természetfölöttiség ée
életszentség fénykörét.
Mert igen nagy csalódás és igen nagy egyoldalúság,
amikor sokan, még tán papok is, úgy érvelnek a papi nőtlen-
ség ellen, hogy „hány van, aki nem tartja meg?!” Nagyon
szomorú, hogy vannak, akik nem tartják meg, noha rendel-
kezésükre állanak a megfelelő eszközök; de ha vannak is és