A katolikus egyház krisztusi eredete

119
támasztott zavart s egyenetlenséget; a donatisták pedig,
főleg az akkor virágzó afrikai egyházakban, a szentségek
(keresztség stb.) érvényességének feltételei körül tértek le
a helyes útról. Amazokkal szemben a pápák és Cyprián püs-
pök, emezekkel szemben főleg a nagy Ágoston álltak helyt;
ugyanezó a főérdem a pelágiánusok legyőzésében is, akik a
kegyelemtan terén tértek ]e az evangélium s az apostoli tan
útjáról.
A szentháromságtani viták azután a christologiai
(krisztustani) vitáknak adták át helyüket. Egymásután lép-
tek fel Nestorius, aki Krisztust két személynek mondta,
Eutyches és a monofiziták, akik szerint Krisztus nemcsak
egy személy volt, de az istenséggel való egyesülés után meg
is szűnt ember lenni s a monotheléták, Sergiussal élükön,
akik szerint legalább az akarati tevékenység Krisztusban
esak isteni (nem egyúttal emberi is) volt. A nestoriánusok-
kal szemben Alexandriai Cyrill s az efezusi zsinat (431),
Eutyches ellen a kalcedoni zsinat (451), Sergius ellen a kons-
tantinápolyi zsinat (680) védték a katolikus tant. Ez a kor
volt különben a katolikus hittudomány első nagyszerű virág-
zásának kora; ekkor fejtették ki évezredekre ható működé-
süket a nagy egyházatyák s egyháztanítók: keleten Athanáz,
Jeruzsálemi Cyrill, Nagy Vazul, Naziánzi Gergely, Nizzai
Gergely, Alexandriai Cyrill, Aranyszájú János, Damaszkuszi
János, a szír Efrém, nyugaton Poitiers-i Hilarius, Jeromos,
Ambrus, Ágoston, Nagy Leó, Fulgentius, Nagy Gergely stb.
A keresztény középkor kialakulásával az Egyház ural-
kodó helyzetet nyert az európai államokban, sőt az állami
élettel sok tekintetben szorosan egybe is kapcsolódott, ami
bármennyi előnnyel járt az államra is, Egyházra is, ismét
sok bajnak lett szülőforrása. A. középkori keresztény állam
magától értetődőnek tartotta, hogy az Egyházat minden
külső-belső ellenséggel szemben védelmezze s főleg amióta
az államellenes forrongások rendszeresen kezdték felvenni
a vallási harcok jellegét, az államhatalom kérlelhetetlenül
üldözte a tévtanítókat is, mint egyúttal az állami élet és
rend felforgatóit. A 11-ik századtól kezdve a világi fejedel-
mek gyakran Ítéltek halálra is olyanokat, akiket az Egyház
mint eretnekeket kárhoztatott, így Róbert francia király
1022-ben Orléansban 13 eretneket tűzhalálra ítélt, III. Hen-
rik német császár 1051-ben Goslarban több tévtanítót fel-
akasztatott. Maga a nép is gyakorolt néha népítéletet; 1114-
ben pl. a nép Beauvaisben feltörte az eretnekek börtönét s