A katolikus egyház krisztusi eredete

17
rakjunk, hanem csak a szükségeseket, hogy megtartóztassá-
tok magatokat a bálványoknak áldozottaktól, a vértől és a
fojtóttól és a paráznaságtól” (Ap 15, 28, 29). Ez a határozat
tárgyilag nyilván túllépi a tisztán természeti vagy tételes
isteni törvény határait: az apostol-kollégium a „Szentlélek
nevében” oly tételes törvényt hoz, melynek közvetlen jogfor-
rása egyesegyedül a saját törvényhozó tekintélye. Az apos-
tolok és az első keresztények pedig ezt a rendelkezést egészen
természetesnek találták.
Az apostol-zsinat határozatait Pál és Timótheus hir-
dették ki a különböző városokban. „Midőn pedig eljárták a
városokai, eléadták nekik, hogy tartsák meg a végzéseket,
melyeket az apostolok és vének rendeltek, kik Jeruzsálem-
ben valának” (Ap 16, 4). Eszerint az apostolok és vének
(preszbiterek = papok) határozatai, végzései döntő törvény-
számba mentek s nyoma sincs annak, hogy ennek akár kez-
detben, akár a legelső időkben is, bárki illetéktelen önkényes-
kedés címén ellenmondott volna.
Tekintélyszerű fellépés jellemzi Pál apostol leveleinek
is számos részét. Szent Pálnál nem egy határozott, tételes
paranccsal találkozunk, melynek megtartását az apostol
apostoli küldetésének jogcímén követeli. így pl. a követ-
kező mondata is határozottan túllépi a merőben elméleti
fejtegetések kereteit: „Dicsérlek pedig titeket, atyámfiai, hogy
mindenben megemlékeztek rólam, és amint elétek adtam,
az én parancsaimat megtartjátok (1 Kor 11, 2). Pál tehát
parancsokat ad! S azonnal kifejti, mit ért e „parancsok”
alatt: „Akarom pedig, – úgymond – tudjátok meg, hogy
minden férfiúnak feje Krisztus, az asszony feje pedig a
férfi stb.”, majd megrója, hogy némelyek az úrvacsora és
a szeretetlakomák ünneplése alkalmával különbséget tesz-
nek gazdagok és szegények között stb. Intelmeinek és paran-
csainak sorozatát e szavakkal fejezi be: „A többit pedig,
mikor hozzátok jövök, majd elintézem” (1 Kor 11, 34). Ki
ne látná itt a lelki kormányzat és jogfennhatóság teljes
mértékű megnyilvánulását?
Hasonló tekintéllyel szólítja föl Pál a korintusi híve-
ket, hogy a vérfertőzőt, ki köztük botrányt okozott, közö-
sítsék ki (1 Kor 5, 3); Himeneuszt és Sándort pedig maga
ítéli el és bünteti meg (1 Tim 1, 19, 20). Majd felsőbbségi
tekintéllyel vonja kérdőre a korintusiakat e szavakban is:
»Mit akartok? vesszővel menjek-e hozzájok, vagy szeretettel
és a szelídség lelkével?” (1 Kor 4, 21) „Mindez mindenesetre