A katolikus egyház krisztusi eredete

52
A hierarchia visszaélései.
Igaz, hogy minden intézményhez, amelyben emberek
szerepelnek, hibák is tapadnak s amíg Krisztus emberek
által kormányoz, a híveknek mindig meg kell küzdeniök
azzal a nehézséggel, hogy lelki vezéreikül emberileg téved-
hető és bűnös halandó-társakat kell elismerniük. Krisztus-
nak ezt a nehézséget előre kellett látnia. S ő nemcsak előre-
látta, hanem maga végig is tapasztalta: hiszen első hivatal
az oka, Egyházának első pápája, személyesen megtagadta őt;
egy másik választottba, kit ő maga hívott meg az apostoli
hivatalra, árulója lett. És mégis: Krisztust sem Péter, sem
Júdás példája nem riasztotta vissza attól, hogy mégis csak
embereket ne rendeljen Egyháza kormányzóiul. A hivatalt és
felső küldetést tehát okvetlenül szét kell választani az azt
hordozó ember személyes gyarlóságai, botlásai és hibáitól.
Valamint az orvosi, a katonatiszti, a mérnöki pálya és intéz-
mény nem lehet sem helytelen, sem felesleges azért, mert
vannak bűnös orvosok, katonatisztek és mérnökök, sőt még
csak azért sem, mert például vannak orvosok, akik önmagu-
kat gyógyítani elmulasztják, épp úgy a papi vagy hierar-
chikus intézményt sem lehet azon a címen fölöslegesnek
mondani, mert egyik-másik képviselője méltatlanul tölti be
a magas, isteni tisztet.
Egyébként abban gyakran közönséges ravaszság rejlik,
ha bizonyos oldalról állandóan felszínen tartják a papok és
püspökök hibáit, az egyháztörténelem pápáinak ballépéseit;
ravaszság azért, mert a papok, püspökök és pápáknak éppen
azon hibáit, melyekről legtöbbet beszélnek az Egyház ellen-
ségei, majd mindig azok a kényszerhelyzetek magyarázzák
meg, amelyekbe külső, profán, egyházellenes befolyások
sodorták az egyháziakat. Azok az irányok támadják az Egy-
házat méltatlan papjaiért, akik maguk okozzák, hogy az
Egyháznak méltatlan papjai vannak, amennyiben az Egy-
ház elvilágiasodására minden lehetőt megtesznek.
A VI. Sándorokat, a pápaság történetének legszomo-
rúbb alakjait, éppen azok a világi befolyások ültették Szent
Péter székébe, amelyek ma is az egyházi liberalizmus szó-
szólói. A jozefinizmus és gallikanizmus, mely minden belső
reformot sokáig előre lehetetlenné tett, az államhatalom
beavatkozása volt. A papság neveltetését, az egyházi hivata-
lok szabad ^betöltését, a független kinevezéseket majdnem