A katolikus egyház krisztusi eredete

245
kettő következett. Először is a lelkipásztornak nem kellett
túlságosan magas tudományos nívón állnia, legalább a
profán tudáságakat illetőleg; nem kellett hozzá sok, hogy
állása fölényének az egyéni műveltség szuperioritásával is
tekintélyt szerezzen. Másodszor, ami a legfőbb, az egyházi
férfiú homogén, műveltség tekintetében meglehetősen egy-
nemű hívősereget látott maga előtt, melynek igényei és szük-
ségletei nem differenciálódtak egymás közt a szivárvány
színeinek sokféleségével.
Ma mindez megváltozott. Az írástudók osztálya meg-
szűnt valami külön kis kaszt lenni: ma már az egyetemi kép-
zettség maga sem .jelent különösebb fokú műveltséget. Ma
tehát az Egyház papjának először is valósággal univerzális
szakműveltséggel, enciklopédikus képzettséggel kell bírnia
a. maga theológiai szaktudásán kívül, hogy a hit és profán-
tudás százszoros érintkező pontján a tudománya csődöt ne
mondjon; hogy oly beállítással tudja megvédeni s megvilágí-
tani a hit tételeit, hogy a profán-tudós a maga szakismereté-
vel se találhasson raj|ta kivetnivalót. Ami annyit jelent, hogy
ma a lelkipásztornak, legalább az intelligencia lelkipásztorá-
nak egy emberfölötti önképző-munkát, egy évtizedre kiterjedő
felsőbb tanulmányi kurzust kell – intézményesen vagy a
maga jószántából – végezni, hogy annyifelé szétágazó szel-
lemi életünk minden vallási vonatkozású problémájának
bátran és eredményesen szemébe nézhessen. Ami a papság
zömére nézve természetesen magában véve is több mint nor-
mális nehézség.
De más szempontból is tény, hogy ma az intelligencia
külön pasztorációt igényel. Nem áll az, hogy művelt kato-
likusaink félnek a hittől. Az emberek szívébe akárhány-
szor az apologéta első szavaira visszailleszkedik a hit,
a nem annyira tönkretett, mint inkább elhanyagolt és elfele-
dett, előítélet-törmelékek halmazával elborított vallási meg-
győződés. Akárhány a hittől teljesen elidegenült úriember
csodálkozva veszi észre, hogy a tudományos gondolkodás
nemcsak nem zárja ki, de sőt posztulálja az istenhitet s jel-
legzetes azon szabadkőmíves mondása, aki, miután néhány
vulgáris előítéletét eloszlatnia sikerült, így kiáltott föl:
Istenem, hát miért nem mondták ezt nekem húsz éves korom-
ban? És miért nem prédikálnak erről a papok?
Hogy miért nem? Nagyon könnyű kitalálni. Azért nem,
mert a prédikáció a hívők összeségének szól. Annak a köznép-
nivóját nom szabad úgy elhagynia, hogy a szegények és egy-