POSITIV AESTHETIKA

336
társítás. Csak ennek alapján emelkedhetik fel. Mikor elhagyja
ez alapját, akkor már önkéntelen magyarázatát kénytelen
adni a következőknek. Egy a többi fölött uralkodó képzettel,
ennek kiemelésével sok paradoxont érthetővé tehet a művész.
Például említi a Pietà képeket, melyeken Krisztus földi s
üdvezült alakjában egyszerre jelenik meg.
Érdekesnek tartjuk itt vázolni a műalkotás képzetfor-
galmi képét a népköltésben. A népköltészet a szépnek a
maga sajátos egyediségében átlagos méretű s átlagosságában
egyéni jellegű nyilatkozata. Természetes már most, hogy a
népköltészetben sokkal nagyobb terét találjuk az átlagos
képzetkapcsolásnak, mint az egyéninek. A népköltemények
képzetsorai mindig átlagosabb társításról tanúskodnak, mint
a nagy költői egyéniségekéi. A népköltemények, bár mindenkor
egyesek alkotásai, szájról-szájra szállva alakulnak, csiszolód-
nak, kopnak, bővülnek s végül mindig bizonyos középmér-
téket érnek el, határozottabb, állandóabb alakot. Ε folytonosan
alakító, csiszoló munkája a köznek, az egyén művére is az
átlagosság bélyegét üti. Az egyéninek is van szerepe, de sok-
kal kisebb s nem is tisztán egyéni alakjában jelentkezik,
hanem már mint általánosított egyéni. Innen egyrészt, hogy
a népköltészet sohasem lesz érthetetlenné, homályossá, bur-
kolttá, mint az egyéni kapcsolás a ferde műalkotásokban, de
másrészt – meg kell vallanunk – sohasem lehet oly merész,
oly eget szárnyaló, hatalmas eredetiség hordozója, mint a
nagy költők művei. Ε két pólus határozza meg a népköltészet
képzetforgalmát. Ezzel «belátunk a nép lelkébe». Amit Greguss
Ágost írt a népköltészet és műköltészet viszonyairól (Szék-
foglalója a Kisfaludy-társaságban 1860. nov. 29-én, megjelent
az «Évlapok»-ban), az csak tapogatózás, mint ő is mondja,
«néhány, illetőleg csak egy általános észrevételt» ad elő, t. i.
hogy a népköltészet örökös alapja a nemzeti műköltésnek,
melyre ez vissza-visszatérhet kincset szedegetni a mélyben.