Ének - zene - nevelés - ELTE Tanító - Eötvös Loránd ...

A mű az utolsó (és első) sor leglényegesebb szavának elhaló, fájdalmas
megismétlésével zárul: „elkésünk.” 13
A fentiekből is láthatjuk, hogy a ritmusnak, a dallamnak, a tempónak, a
hangerőnek, az ismétlésnek stb. megvan a maga funkciója — és a rím
ugyancsak lehet a lényegi kifejezés egyik hordozója nyelvben és zenében
egyaránt. A versritmus és melódia, rímhelyzet és rím, pausa és tempó —
mind összefügg egymással és azzal, amit megjelenít, ábrázol, kifejez. Ezen a
belsőt — külsőt átjáró megértésen keresztül válik a vers a zeneszerző sajátjává,
a már megformált élmény a maga élményévé, melyet aztán úgy képes a
maga nyelvébe átültetni, hogy hű marad a költő nyelvéhez. Így jön létre a
megzenésítés, a vokális kifejezés, mely egyszerre tükre költőnek és zeneszerzőnek.
Molnár Antal fogalmazza meg oly szépen Kodály Ady-megzenésítéseiről:
„Nem egy zeneszerző zenésít egy költőt, hanem a nemzet két egyenrangú
vátesze szól egyazon Végzet megszállottjaként.” 5) Mindkettő úgy részese
a 20. század haladó európai művészetének, hogy egyúttal elszakíthatatlanul
kötődik népünk, nyelvünk, nemzeti kultúránk mindenkori értékeihez, és
úgy magyar, hogy az alkotásaiból kisugárzó szellemiséggel és üzenettel Kelet
és Nyugat bármely országában otthonra találhat.
13 Dinamika és regiszter. Kodály tartózkodó, leszűrt zenei eszköztárában ritka szélsőségekkel találkozunk
a vegyeskari műben. Egyfelől a tetőpont fortissimója magas regiszterben, másfelől a darabvégi
piano-pianissimo a tétlenül veszteglő alsó szólamok, a reménytelen végszót elrebegő
szoprán, legmélyebb, legtompább hangjaival… A vokális „hangszerelés” mesterpéldái közé tartozik.
A jegyzetek a 2. és az 5. kivételével Bárdos Lajos elemzését idézik Egy „szomorú” hangnem. Kodály
zenéje és a lokrikum (Bp. 1976 In: Magyar Zene XVII. évf. 4. szám 384.l.) c. tanulmányából és
Kodály Ady-darabjainak prozódiája (In: Ady-Kodály Emléknapok, Kecskemét 1977 KZZI. 47–
59. l.) c. előadásából.
148