és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

110SIMONCSICS PÉTERdarabjaiból nagyszerű „mozaikká“ a Kalevalát. „Varázslóvá változtam magam is,népi énekessé, és ebben legalább olyan jó vagyok, mint ők [ti. a népi énekesek]“– mondta büszkén és joggal. A nagy vállalkozás mögött az a romantika korábanáltalánosan vallott előfeltevés állott, hogy minden európai nagy irodalom hősiepikával kezdődött (értsd: kell kezdődnie). Az ógörög a homéroszi eposzokkal, alatin Vergilius Aeneis-ével, a francia a Chanson de Roland-nal az angol aBeowulf-fal, a német a Niebelung-ének-kel, tehát a finnek is csak akkor lehetneka többiekkel egyenrangú nemzet, ha képesek ilyet fölmutatni. És ebben afölfogásban van is igazság: az európai műveltség valóban ilyen szerkezetű,valóban ilyen „fejlődést“ mutat. Lönnrot tehát nagyon európai volt, némitúlzással azt lehetne mondani, hogy „fehér ember a bennszülöttek között“,„elszánt hittérítő“, de mindenképpen kívülálló, és ilyenként gyúrta át a„barbár“ nyersanyagot európai eposszá, amit a hazai és nemzetközi publikumösztönösen „népi“ eposzként fogad el, s tart számon. A múltnak ez avisszamenőleges újraalkotása a XIX., sőt a XX. századi nacionalizmusokközelebbről is jól ismert eljárása, amely nem csak az irodalom, hanem atörténetírás, régészet, építészet, képzőművészet stb. terén megnyilvánul(t).Lönnrot teljesítménye kiemelkedik közülük, mindenekelőtt azért, mert valóbanprofesszionális munkát végzett filológusként és költőként is, továbbá azért is,mert nyersanyaga, a finn nép „barbár“ költészete valódi volt. Ennek okát szinténa törénelemben kereshetjük: a kereszténység, amely a rivális kultúrákatmindenütt elpusztította, Lönnrot föllépésének idején csak alig több mint 300 éve,a lutheránus vallás általánossá válásával, hatotta át a finn nép hitéletét. A háromévszázad úgy látszik nem tudta elpusztítani a pogány mitológia és folklórverbális kincseit.A magyar kultúrában ez „pusztítás“ már a XIII. század közepéig(Anonymus és/vagy a Tatárjárás idejéig) teljességgel megtörtént, tehát a„pogány“ hagyományú epika és Arany János ideje között kétszer annyi idő teltel, mint Lönnrot és a még élő finn „pogány“ hagyomány kora között. RáadásulMagyarországon ez alatt a 600 év alatt közbejött még a reformáció, a törökhódoltság, az ellenreformáció, az ország fölszabadítása török alól, melyekegyenként is hagyománypusztító események, pláne egymásutániságukban ésegymást erősítve, így érthető, hogy – ellentétben a finnek esetével – a magyarnépi hagyományban semmi sem maradt az egykori „pogány“ hősi epikából, amita romantikus előfeltevésnek megfelelően kötelezően létezőnek szokás föltenni. Amagyar filológia és folklorisztika kiválóságai, Hunfalvy Jánostól NémethGyuláig, Kerényi Károlytól Klaniczai Tiborig, Ipolyi Arnoldtól KálmányLajoson át Vízkelety Andrásig és Demény István Pálig (a nevek még hosszanvolnának sorolhatók) nem csekély igyekezetük ellenére stilisztikailag-poétikailagértékelhető (magyarul: szemmel látható és füllel hallható, azaz konkrét)„pogány“ hősi epikára nem bukkantak.