és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

160SZEMLEkölcsönhatásban tárja elénk Csiky Gergely dramaturgiáját. És mint a kulisszák világánakjó ismerője, különös gondot fordít a mindenkori színház „alapelemeinek“ – szerző, mű,rendező, színész, színpadi kellékek – együttes láttatására (megjegyezném azonban, hogya mozaikszerű szerkesztés, a művek „szétszedése“ helyenként megnehezítik a részletek, aszínpadi elemek együttes, egységes érzékelését).Jancsó Miklós jól látja: bizonyos témák, szereplők – egy hajdanvolt életformanosztalgiája, látszat és valóság szembesülése, talajvesztett emberek, szerencselovagok –újra és újra visszatérnek Csiky műveiben. (Akárcsak Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor,Ambrus Zoltán, Petelei István, majd Török Gyula regényeiben, elbeszéléseiben is.)Érthető tehát, hogy a szerző lemond a tematikai osztályozásról.Méltányolni tudom azt is, hogy Csiky dramaturgiáját nem szűkíti le pusztakülsőségekre, s hogy nem fukarkodik a koronként változó színpadtechnikai megoldások,rendezői elvek bemutatásával. (A Proletárok sokrétű megközelítése akár modellértékűtanulságokkal szolgál egy mai rendező számára.)Úgy vélem azonban: a tudományos igényű könyv javára vált volna, ha CsikyGergely drámaírói működését, dramaturgiai felfogását erőteljesebben beágyazta volnaJancsó Miklós a kor magyar drámairodalmába, illetve a XIX. század végén újlehetősgeket, műfaji megújhodást kereső magyar irodalom egészébe. Mint ahogy többkritikával kezelhette volna régebbi és frissebb forrásait (helyenként megelégszikkülönböző – és nemegyszer egymásnak ellentmondó – vélemények pusztaszembesítésével). Továbbá hiányát érzem a névmutatónak is.Jancsó Miklós könyve figyelmet érdemlő teljesítmény. Nemcsak szakmabelieknekkínál új ismereteket, vizsgálódási szempontokat. Kútfő lehet azok számára is, akikkiváncsiak a magyar irodalom, a magyar színjátszás XIX. század végi megújhodására, sfőleg a már-már színpadi helyzetekben, párbeszédekben gondolkodó Csiky Gergelydrámáira, vígjátékaira. És érdekes olvasmányként lapozhatják azok is, akikszínházainkban ismét látni szeretnék ezeket a színdarabokat.KOZMA DEZSŐADORJÁNI RUDOLF KÁROLY, Lukács Sándor ravai búcsúztatói (1930–1938). KrizaKönyvtár. Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 2006. 271 lap.Az elhunyt ember búcsúztatása embertársaitól régi, évszázadokra visszanyúlóhagyomány a magyar kultúrában, és szerves részét képezi a temetési szertartásnak. Amagyarság halotti búcsúztatóinak első emlékeit a XVI–XVII. századbeli főúri, illetvevárosi (polgári) temetési szertartásokban találjuk; innen kerültek át és váltak részévé aXIX. századtól a magyar paraszti közösségek temetési szokásainak.A búcsúztatók egyes szám első személyben, a halott nevében búcsúznak ennekrokonaitól, szűkebb és tágabb baráti, illetve ismeretségi körétől, miközben felidézik azelhunyt életének jelentősebb eseményeit, fordulópontjait. A halotti búcsúztatóklegtöbbször versbe szedett, élőszóban – néha énekelve – előadott alkotások. Formáirégiónként és közösségenként változnak. A búcsúztatókat az esetek nagy részében akántor írta, és ő is adta elő – igazodva az adott közösségen belül szokásban levő