és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

AZ IRÓNIA POÉTIKAI–FILOZÓFIAI DIMENZIÓI 115kalap“ (Bergson 1968: 36). Ebből a nézőpontból a komikum alapja az(ön)utánzás, az ember és valóság egyfajta távolságtartó, esztétikai álláspontbólvaló ábrázolása, amely úgy teremtődik meg, hogy a közösség és az individuum:„létfenntartásának gondjaitól megszabadulva, műalkotásként kezdi vizsgálniönmagát“ (Bergson 1968: 47). Szerinte a humor és az irónia lényegébenegymással ellentétes irányultságú (érték)kategóriák. Amíg ugyanis a komikum atudományos megismerés közönyével egyre mélyebbre ás a valóság rétegeiben,addig az irónia fennkölt, érzelmektől telített műfaj, amely fokozatosan izzítja fela diskurzust, s végül „valami feszített ékesszólássá nemesedik“. Ebben akontextusban, a két fogalom között talán éppen az a különbség, hogy míg azirónia egyértelműen összekapcsolható az indulatkeltés művészetével, addig akomikum sohasem válhat patetikussá. „Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek –állapítja meg találóan Bergson –, mint egy erős érzelem“ (Bergson 1968: 114;36). Továbbfűzve ezeket a gondolatokat, az irónia és komikum alapvetőjellemzőinek meghatározásában közel kerülünk a szónoki mesterséglegfontosabb aspektusairól alkotott klasszikus retorikai koncepciókhoz. Ciceróugyanis – görög szerzőkre hivatkozva – az ékesszólás két elsőrendű feladatának atársadalmi viszonyok és az emberi jellem ábrázolását (ethicon), valamint azérzelmek felkorbácsolását, a közönség tűzbe hozását (patethicon) tartja: „Azelőbbi szelíd, kellemes hangvételű, s a hallgatóság megnyerésére alkalmas. Azutóbbi heves, csupa tűz, csupa magával sodró lendület; viharos szárnyalását felnem tartóztathatja semmi“ (Cicero 1974: 216). Ebben a viszonyban az iróniasokkal közelebb kerül a tragédiához, mint a komédiához, hiszen a pátoszelsősorban a tragikum jellemzőjének tekinthető. Az iróniafogalomalakulástörténetét a különböző korszakok esztétikai-filozófiai és stilisztikaipoétikaidimenzióiban vizsgálva pedig, biztonsággal megállapítható, hogy,amennyiben a klasszikus retorika számára az irónia alakzatként leginkább anevetés és nevetségesség körébe tartozott, addig a modernizmusiróniakoncepciója – amely voltaképpen a romantikus művészetszemléletbenteljesedett ki először – a tragikum értékkategóriáját részesítette előnyben akomikummal szemben. Egy effajta radikális horizontváltás Solger, Hegel vagyKierkegaard munkáiban ugyanúgy tetten érhető, mint a modern irodalmialkotásokban.2. A magyar nyelvű szakirodalomból elsőként talán Veres András utal arraaz esztétikai-poétikai tendenciára, amely az iróniát a modernizmusirodalomelméleti koncepciójában fokozatosan a tragikum értékkategóriájáhozkapcsolódva kívánta értelmezni (Veres 1979: 44–78). És valóban. Ha áttekintjüka romantikus irónia fogalmának kialakulását, egyértelműen megállapítható, hogy– bár a koncepciót megalkotó Schlegel-fivérek, és közülük főképpen AugustWilhelm Schlegel számára az irónia és tragikum fogalmának összekapcsolásamég elképzelhetetlen volt – a későbbiekben ez a két értékkategória egyarántmeghatározóvá válik a modern irodalom és az ember világhoz való viszonyának