és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

AZ ERDÉLYI MAGYAR KÖLTÉSZET AZ 1920-AS ÉVEKBEN 11Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:Itt fognak állni, örökké, – hogy Imre szorítja,Áron pedig... Áron nem hagyja magát!“A virrasztó-attitűddel cseng egybe a Lófürösztés által eszményített modellis. Más versek, az Erdélyi télben például a helyben maradás indokaira isrákérdeznek, talán éppen itt a legradikálisabban, a legtöbb kétkedéssel. A váltáséppen a lüktetőnek, kaotikusnak tételezett nagyváros felé irányulna, ez azonbannem következik be:„Karomban is meg-megbizserdül a vágy:Nekivágni az élet sodróbb áramának:.....................................................De mindjárt érzem: valami visszatart.Mi? Nem tudom. Ám úgy látszik: erős!Azt mondom néha: talán a gondok... család...De lehet más is – – Elég, hogy maradok,A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?“A transzszilvanizmus gondolatkörén belül voltaképpen nem szükségesracionális érveket találni a helyben maradás opciója mellett, a kontextus, ahasznált toposzrendszer mintegy önműködően felértékeli ezt a választást. Tompaköltészete mindvégig e versvilág közelében marad, költészete sokat bíz amásodlagos jelentéstartalmak párbeszédképességére, anélkül azonban, hogy averszene vagy az elsődleges képi szint döntően járulna ehhez hozzá.Szentimrei Jenő (1891–1959)Az allegorikus kifejezésmód, láthattuk, Reményiknél is más-másjelentéseket hordoz különféle időpillanatokban. A költészeti modernségváltozatainak áttekintése előtt vessünk még egy pillantást arra a Szentimreiversre,amely – szintén merítve az allegorikus líra eszköztárából – egy másfajtaattitűdöt próbál heroizálni-időtleníteni.„[...] Rajta hát,játszd végig, gát, a magad szerepét!De él az ár és tovazúdul fölötted,miként futóhomok felett orkán viharja.Sodrába kerül akkor mind, ami él,kőgát, betonpart s minden teremtésre tehetetlenegybefeszült emberi csökönyösség,