és Irodalomtudományi Közlemények - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

PÁRHUZAMOS (IRODALOM)TÖRTÉNETEK 111Mi ebből a tanulság Arany Jánosnak az irodalmi hagyományhoz valóviszonyára nézve? Az egyik az, hogy a Toldi-mondakör, ha gyökerei csak a koraközépkorig nyúlnak is vissza, élő hagyomány volt az utódok, így a hajdú-ivadékArany János műveltségében. Arany, ellentétben Lönnrottal, nem idegen voltabban a hagyományban, amiből a Toldit építette, hanem benne élt, sőt aszéphistóriai tradíció, az Ilosvai Selymes Péteré, folytonosságot is jelentett közteés a középkor között. E ponton vitatkoznék Ile Erzsébettel, aki azt írjadolgozatának 2. lapján: „A XIX. században a hagyomány azáltal vált aktivizáló,fejlődést serkentő tényezővé, hogy folytonosságában megszakadt. A tradíciómegszakadt fonalának újra felvételéhez szükséges bizonyos tudatosan ésszervezetten megteremtett impulzus. Ennek szerepét vállalta fel a nemzetiköltészet programja, élén Arany Jánossal.“ Véleményem szerint a hagyománynem szakadt meg a magyar irodalomban, hanem – tekintettel az éppen a XIX.század fordulóján megváltozott, sőt az utána következő évtizedekben isfolyamatosan változó irodalmi ízlésre – újra kellett értékelni, s ebben játszottvezető szerepet Petőfi mellett Arany János is. A Toldi tehát a középkori magyarepikus hagyomány (Tinóditól, Ilosvai Selymes Pétertől, a históriás énekek íróitólZrínyin át Gyöngyösiig) szerves folytatója és lezárója is, noha bámulatosutórezgései a trilógia befejezéséig, 1879-ig eltartottak. A Buda halála (1877), aCsaba-trilógia egyetlen elkészült része – véleményem szerint – programköltészet,csodálatos részleteivel együtt sem más, mint egyfajta nézlete a Niebelungéneknek– a másik, a „magyar“, respektíve „hun“ oldalról. És mint ilyen nemkapcsolódik szervesen a magyar epikus hagyományhoz, mert ilyen, ti. hunmagyarepikus hagyomány nincs. (Ezt akarta a Buda halálá-val Aranymegteremteni – a kísérlet megfelel a romantika XIX. századi szellemének, volt,ahol sikerült is valami ilyesmi ideig-óráig, ld. Skóciában McPherson Ossianepikáját,vagy Csehországban Hanka bravúros hamisításait vagy nálunk ThalyKálmán „kuruc“ dalait.) Lehetséges, hogy a Csaba-trilógia megírására AranyJánost is a finnek sikere a Kalevalával ösztönözte. Talán bosszantotta is ez asiker. mert Barna Ferdinánd 1871-ben megjelent fordítása nem nyerte meg atetszését. Növelhette a Kalevalától való idegenkedését a magyar nyelvészetben ésaz Akadémián is egyre nagyobb befolyásra szert tevő Budenz Józseffel szembeniellenszenve (Budenz József volt a magyar nyelv finnugor rokonságánaklegfontosabb képviselője, az ún. finnes vonal reprezentánsa). Ez az ellenszenvfültehetőleg nem Budenz személyének szólt, hanem a nemzetiségének: Budenzugyanis német volt, igaz, nem osztrák, hanem burkus-német, de – ezt vehette tőleleginkább rossznéven, hogy nyelvészként – akcentussal beszélt magyarul (ld.Akadémiai papírszeletek). Költőként, de még inkább szalontai hajdú-ivadékként,aki szinte zsigereiben érezte szülőföldje epikai hagyományát, nem tudottmegbarátkozni a Barna Ferdinánd, Budenz József által közvetített, illetőleg az őnevükhöz fűződő finn epikával. Éppen ezért lehetséges az is, hogy a mára szintekánonná lett Vikár Béla-féle Kalevala fordítás (1906) éppen az ő Kalevala-